ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

ⅩⅤ.

𝐑𝐨𝐨𝐦 𝟔𝟏𝟏 
⛧

𝐀 𝐬𝐳𝐨𝐛𝐚 𝐟𝐞́𝐥𝐡𝐨𝐦𝐚́𝐥𝐲𝐚́𝐛𝐚𝐧 𝐟𝐞́𝐥 𝐨́𝐫𝐚 𝐦𝐮́𝐥𝐯𝐚 már a Halloween kettő duruzsol. Nem szólalok meg, ahogy Tobias sem teszi, pedig a kezdeti kiindulásunkhoz képest valahogy túlságosan gyorsan közel kerültünk egymáshoz.
Közvetlenül mellettem fekszik a nagy franciaágy közepén, és a lábát kinyújtva a combja a combomhoz simul. Ki vannak rá élezve az érzékeim. Minden rezzenésére figyelek, még ha azt is próbálom eladni, hogy nem.
Fentebb tornászom magamat és a hátam az ágytámlának vetem. Lesandítok a mellettem fekvő férfira, aki még mindig ugyanúgy pihen, mint egy órával korábban. Az oldalán fekszik, felém fordulva, felkönyökölt a jobbjára. A bal keze kettőnk között gyűrögeti a fehér selyemcsíkos hotelágynemű puha, steril illatú anyagát. Úgy tűnik, teljesen Michael Myers őrületének szentelte a figyelmét, így van időm arra, hogy jobban megnézzem ismét. Sokadjára. Amennyit látom, lehet, hogy unnom kellene már a kinézetét, nem kellene úgy gondolnom rá, mint valami új, fel nem fedezett dologra... mégis, valahogy mindig találok rajta új részleteket, amik megragadják a figyelmemet.
Mint mondjuk a bocinyalást a felzselézett hajának a közepén; azt az egy tincset, ami a többihez képest jóval kunkoribb és rakoncátlanabb.
Elmosolyodom és a hajára simítok, majd az ujjaim köré fonom a tincseit. Tekergetni kezdem őket balra és jobbra, a figyelmem teljesen elterelődik Lori barátnőjéről meg a csávóról, akivel éppen az elhagyatott ház emeletén dugnak.
Tobias felpillant rám, és a hátára fekszik, ezzel elszakítva tőlem az újonnan felfedezett játékszeremet. A zöld szemei csillognak sötétségben, amit csak a tévén villódzó lidérces fények világítanak be.
– Na – morogja, de az ajkai felfelé görbülnek. – Elvonod a figyelmem, kicsi lány. Pedig ez izgalmas rész – bólogat, de csupán a másodperc erejéig néz a kijelzőre.
– Hányszor is láttad már? – forgatom a szememet, lentebb csúszok a támláról és a fejemet a széttúrt párnákra fektetem.
Tobias az oldalára fordul ismét és felkönyököl a jobb karjára. A bal keze ezúttal nem a köztünk héderelő vánkosra, hanem egyenesen a hasamra simul. Megrezzenek a hideg érintése alatt, de alig észrevehetően.
A meztelen csaj üvölt a tévén.
– Ötvenszer, nagyjából? – kérdezi vissza egy csalfa mosollyal. – Te akartad újra nézni, szóval ne reklamálj, hogy én hányszor láttam.
Bólogatok a tudálékos hangja hallatán, és kiszélesedik a tőle átvett mosolyom. Máshogy tekintek arra, ahogy viselkedik velem, annak fényében, amit a várostéren elmondott nekem.

Szóval én is a múzsád vagyok?
A kósza tincsre simítok a homloka közepén és lehúzom a zselés tömegből. Elrántja a fejét, morcosan, de egyben olyan ennivaló fintorral, amit egy pár kölyökkutya is megirigyelne.
– Rég láttam már – nevetem. – Te pedig igazi horrorszakértő vagy, szóval, a legjobb ember arra, hogy filmezzek vele.
– Szóval csak erre kellek, mi? Slasher horrorok elemzésére, amiket mellesleg, kicsi lány, elvileg nem is annyira bírsz?
Elnevetem magamat, és a hajáról az arcára simítok. A testem habkönnyűnek érződik, a gondolataim a háttérben zajló események és sikolyok ellenére nyugodtan koncentrálódnak Tobias köré.
– Elképzelhető – bólogatok, majd visszanézek a tévére.
Myers karakterhűen éppen valakit vonszol a sötétben.
A hasam puha bőrét masszírozó Tobias kezére simítok. Megállnak az ujjai egy pillanatra, amikor végigjátszok a kézfején a körmeimmel.

Mindenki ad neked tehát valamit abból, ami benne van?
Vajon én mi lehetek a szemében?
Egy ihlet?
Egy ötlet?
Egy tanács?
Egy múzsa?
Fentebb simít a hasamon, feltolva a túlméretes Linkin Park pólómat. A kezem leköveti az övét. Hagyom, hogy felfedezze a testemet.
Játszik velem.

Egy játékszer?
Játszom vele. Azóta az éjszaka óta, hogy a bunkerében összebújtunk. Párizs megerősítette... végül pedig Lipcse elmagyarázta.
Bármi is van a fejében...
Jelenleg csak az enyém. Magamba bolondítottam.
Lori sikolya visszhangzik a szobában.
Lentebb fészkelődök a párnán, Tobias keze a memento mori homokóra alsó részére simul. Az ujjai nedvesek és hidegek, mint mindig, mégis, nehéz megszoknom a dermesztő érintését. A mellbimbóim erősen döfik át a fekete póló anyagát, a karomra és a hasamra libabőr ül tőle.
– Hideg a kezem, Lotte? – dorombolja, de én nem nézek rá.
Ez megint az a hangja.
A libabőrös felkaromra érinti az ajkait.
Nem tudnám csóknak, de még gyermeteg puszinak sem értelmezni. Inkább csak egy olyan apró érintés, mint amikor a szülő ellenőrzi a gyereke homlokán, hogy felment-e megint a láza.
Nos, az enyém most készül felszökni.
– Mint a béka segge... – Felhúzom a combjaimat, de csak annyira, hogy még éppen rálássak tőlük a filmre.
– Akkor melegíthetem még egy kicsit?
Az ujjai szétterülnek a melleim alatt. Behunyom a szemeimet egy pillanatra, és az érzésre fókuszálok teljesen.