ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅷ.

𝐀𝐝 𝐀𝐬𝐭𝐫𝐚 𝐏𝐞𝐫 𝐀𝐬𝐩𝐞𝐫𝐚 
⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚖𝚊́𝚛𝚌𝚒𝚞𝚜 𝟻.
𝚂𝚝𝚘𝚌𝚔𝚑𝚘𝚕𝚖, 𝚂𝚟𝚎́𝚍𝚘𝚛𝚜𝚣𝚊́𝚐

– 𝐀 𝐤𝐨̈𝐯𝐞𝐭𝐤𝐞𝐳𝐨̋ 𝐯𝐞𝐫𝐬𝐞𝐧𝐲𝐳𝐨̋ a huszonnégy éves Charlotte Elizabeth Wikström, és kilencéves ír vadász lova, Mordred.
A szívem a torkomba ugrik, amikor az konferansz és a halk átvezető jazz után csengő szólal meg a távolban. A tavaszi nap gyenge sugarai megvilágítják a homokos pályát. Vakító a fény. A fehér-színes rudak káoszként sorakoznak előttünk... távolról, ahogy körbelovagoljuk őket, összefüggéstelen tömegnek tűnnek. Nem látom benne a mintát az izgalomtól. Reszketnek a kezeim. A gyomrom forog, és erőszakosan ismételgetem magamban az útvonalat.
Átvezetem Mordredet egy bukszuspár között, ami a pálya rövidebb oldalán, szemben a zsűri székével foglal helyet. Egy ember áll a takarásában... először észre sem veszem az izgalomtól, és amikor elügetek mellette, majd vágtába ugratom a lovamat, csupán akkor jövök rá, hogy ő maga az időmérő.
Össze kell szednem magamat, nem uralkodhat el rajtam semmiféle pánik. Még akkor sem, hogyha ez is tizenhét éves korom óta az első versenyem. Tudom, hogyan zajlik... nem újdonság. Nem nehéz. Ennél nagyobb akadályokat is megugrottunk már. Mordred pedig pedigrés... tökéletes gépezet, hajókötélből sodort idegekkel és elég kitartással ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését a ránk szegeződő összes szempár okozta feszültség. Az én feszültségem... aminek nem szabad megmutatkoznia a tartásomon, az egyensúlyomon, az arcomon, a testem rezzenésein.
Az első akadály felé vágtatunk a nyolcból. A szívem a torkomba ugrik és remegni kezd a kezem, ahogy egyre közeledünk. Egyvalami kezd motoszkálni a fejemben... egyetlen dallam... egyetlen szólam, egyetlen hang és egyetlen szöveg...
Mi a franc?
Miért jut eszembe most is?
Miért most jut eszembe?

⛧

A szívem a torkomban dobog, de már nem a verseny okozta stressz miatt. Mordred hangos prüszkölésekkel adja a tudtomra, hogy ha én nem is vagyok elégedett a mai napi teljesítményünkkel, ő igenis jót szórakozott a pályán. Nyolcvan másodperc és négy hibapont, ha jól számoltam, bár... lehet meglesz az nyolc is, hogyha hozzáveszem azt az egy alkalmat, amikor a lába hozzáért a rúdhoz. Ha a bírók kedvesek, akkor elnézik az aprócska ballépésemet, ha pedig nem...
Akkor is szép évnyitó menetnek lehet titulálni mindazt, amit leműveltünk ott benn.
Mérsékelt tapsvihar kíséretében kiléptetek a homokos versenypályáról és egyből oldalra fordulok a bemelegítő irányába, ami a rögtönzött felállított pódiumok távolabbi tagja mögött áll. Néhány néző inkább itt támaszkodik, mintsem a tényleges versenynél. Ezek azok a fazonok, akik jobban élvezik a függönyök mögötti életet. Egyesek szerint ezen keresztül jobban meg lehet ismerni egy lovast... meg az alapján, hogy miként viszonyul a lovához. Nos... ma Mordred még nem kérte, hogy verjem el, szóval a képmutatás ezen részét eredményesnek lehet titulálni.
Hosszúra engedem a szárakat és biccentek egy mellettem elléptető párosnak. A bemelegítő pályáról a versenypályára tartanak, és bár még életemben nem láttam őket, egy megkönnyebbült mosollyal fordulok feléjük.
– Milyen volt? – kérdezi a páros fiú tagja, és mindhárman lefékezünk a lovainkkal. Mordred keresztbe áll a két karám közötti keskeny úton.
– Csak egyszer löktem le. Elég mufurcnak tűnnek a bírák – hümmögök. – És az utolsó előtti oxer elég durva, de azon kívül jó volt. Sok sikert! – intek a két sorstársamnak, mire ők elmosolyodnak.
– Menő a lovad! – szól oda a lány. – Ritka a teljesen fekete.
– Nyolcvan százalékos ír vadász – mosolyodok el, mire a lány bólogatni kezd hevesen.
– Kibaszott szép!
– Köszi! – intek megint, majd a bemelegítő felé csizmázom Mordredet. Igazából csak ekkor jut eszembe, hogy nekem nagyon hiányolni kellene az edzőmet, aki...
Ott volt egyáltalán, amikor belovagoltam?
Egy fotós férfi mellett léptetek el, és automatikusan belemosolygok a kamerába, majd integetek neki egyet. Visszaint, és felmutatja a hüvelykujját nekem.
A bemelegítő pálya mögött hosszú sorban a mezőn autók és lószállítók állnak. Némelyiknél ott vannak a versenyzők is... valamelyik üres, a bemelegítőn éppen három lovas van, és a karámfának az oktatók, vagy éppen a családtagok támaszkodnak. Néhol mindkettő. Csapatokba verbuválódva beszélgetnek. A karám rövidebb oldalának mentén a távolabbi istállót veszem célba, ahová Anette parkolt.
Megborzolom Mordred sörényét és elrúgom a kengyeleket, jólesően körözök a karjaimmal. Zsibbad a vállam, de inkább az adrenalin, mintsem a megviseltség miatt.