ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅲ.

𝐒𝐲𝐦𝐩𝐚𝐭𝐡𝐲 𝐅𝐨𝐫 𝐓𝐡𝐞 𝐃𝐞𝐯𝐢𝐥

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚓𝚊𝚗𝚞𝚊́𝚛 𝟼.
𝚄𝚙𝚙𝚜𝚊𝚕𝚊, 𝚂𝚟𝚎́𝚍𝚘𝚛𝚜𝚣𝚊́𝚐

𝐔́𝐣 𝐞́𝐯, 𝐮́𝐣 𝐞́𝐧 𝐞́𝐬 𝐮́𝐣 𝐤𝐢𝐡𝐢́𝐯𝐚́𝐬𝐨𝐤. Január elseje után minden ember jól viselkedik legalább egy teljes hétig, mintha ez az év más lenne, mint az előzőek. Talán így is lesz ezúttal. Túléltünk elvégre egy világjárványt meg egy rakat válságot, mind perszonális, mind globális szinten.
Ezúttal minden más lesz... húsz-huszonkettő az áttörések éve.
Mondogattam ezt én is magamnak elsején Mordred nyergében egy pohár pezsgővel, amikor néztük a visszaszámlálást a a fedett pálya nagy tévéjén. Igazi lovas szilveszter... éjszakai edzés és másnap reggel a bécsi filharmonikusok koncertje, aminek csak a végén mehettünk aludni. Az a koncert még úgy is fenomenális, ha tévében látom. Minden évben ugyanaz, de én nem unom egyáltalán. És egyvalami mégis más idén: én is tettem egy tiszavirág-életű fogadalmat, ami a jövő szezont illeti...
Előredőlök a nyeregben és határozottabban az alattam szuszogó fekete csődör oldalának szorítom a sarkaimat. A ló felkapja a fejét, mintha legalább gombostűt szúrtam volna bele, majd élénkít a léptein. Még mindig ügetünk, de már sokkal határozottabb tempóban, körös-körül a pálya szélén. A pillantásom fixálódik a középen elrendezett három akadályon, mikor a zenén egy csábító női hangot hallok áthasítani.
– Alszotok?! – üvölti torkaszakadtából. – Ütemesen! Ütemesen! Ügessen! Ügessen, gyerünk, gye-rünk! – Tapsol az alattam pattogó hátas ritmusára. – Szu-per! M-től nagykör, majd átváltás! Pettingelj egy picit azzal a meredekkel!
Ahogy ráfordítom Mordredet a nagykörre és a két felállított akadály közé vezetem, hátracsapja a füleit. Egy pillanatra rám figyel, várja a jelemet. Befordítom, és befejezem a nagykört, majd tovább ügetünk és a következő hosszú oldalon visszafordítom. Az edzőm hangja megint a dübörgő punk rockba hasít.
– Helyes kézre, Lotti! De ezt nem is kéne mondanom!
A könnyített ügetés fel-le emelkedő, feszes ritmusának egy pontján kihagyok egyet. Mordred kettő erős lépése végigrezdül az egész testemen, megtörve ezzel a klasszikus, harmóniára emlékeztető fel-le mozgásomat. Újra kiemelkedek a nyeregből és finoman előredőlve ráállok az ügetés ritmusára. Eljutunk a díjlovas négyszög hatalmas fehér 'M' betűjéig, mely a szemközti, bejárattal szembeni hosszú oldal kezdőbetűje, én pedig egy határozott mozdulattal rátapasztom Mordred lüktető bordáira a sarkamat. Nyomni kezdem, mintha csak sebességbe akarnék váltani... a csípőm a nyeregben előre lököd, Mordred agresszívba forduló ügetésének ritmusára.
– De lusta ma valaki! – vihog a női hang a pálya széléről.
A pálca halkan csattan Mordred lapockáján, azzal egyidőben, hogy a csizmám sarkával egy határozottabb rúgást mérek a bordáira. A fekete csődör felcsapja a fejét, és hátra a füleit, majd megugrik alattam. Érzem a lépésritmusainak a váltását.
Ko-kopp helyett ko-ko-kopp...
– Lovagolj rá az X-re előbb!
A pillantásom megtalálja a fekete-vörös csávozású keresztbe fektetett rudakból álló akadályt és a kezeim automatikusan cselekszenek. Kiemelkedek Mordred nyergéből, majd befordítom a rövidebb oldal mértani közepéről és rálovaglom az alacsony, feltűnően színes akadályra.
Dum-dum.
A földre érkezünk, és a testemben szétárad az adrenalin. Mordred is élénkebb lesz: felemeli a fejét, a vágtája siető és lendületes lesz, az ütemei feszesebbek. Magától megy, nem kell folyton ritmusra rugdalnom az oldalát.
– Szép! – Anette Mårtensson, az edzőm, és egyben szinte második anyám, egész vörös loboncával és igazi milfekre jellemző alakjával átbújik a karámfa alatt, majd a pálya közepére sétál. Elviharzunk mellette. – Vágta, két kör! – ordítja utánam, majd elkezdi lebontani az X-et, és egymaga a nehéz rudakat új magasságokba emelni. – Majd arra a kilencvenesre menj rá! – bök maga mögé a fejével egy kék-fehér csíkos akadályra. Csak egy rúd van rajta, a másik nem sokkal előtte a homokban.
–Biztosra mész? – ordítom torkom szakadtából, amikor beleülök Mordred vágtájába. A térdeim kocsonyásak az érzéstől, a combjaimban lángol a fájdalom. A sarkaimra ügyelek. Lefeszítem a lábam a kengyelben, a szár bogyóit markolászom és szorosabbra fogom a vaduló ritmust. Kifeszül minden izmom. Mordred prüszkölni kezd, mikor másodízben vágtázunk végig a pálya szélén.
– Sárkányt vettél? – Anette még az utolsó simítást elvégzi az új akadályomon, majd megtámaszkodik mellette. – Hol maradt a meredek kilencvenes?
– Picsába! – mordulok fel, majd kiemelkedek a nyeregben, és a térdeimre támasztva testsúlyom javát, újra előre kezdem lovagolni Mordredet. Elhagytuk már a rövid oldal közepét, ezért egy rögtönzött huszárvágással befordulok a hosszabb oldal felénél és megkerülöm az akadály szélének támaszkodó Anettet.
– Hé, nem hordókerülésen vagyunk, hé! – üvölti utánam szórakozottan, amikor rálovagolok az akadályra. A hangszórókból a Square Hammer ikonikus intrója dübörög fel, miközben rövidítem Mordred izgatott lépéseit.
Megfordul a gyomrom. A földre fektetett cirmos rúdnál Mordred lendületet vesz, én pedig előredőlve kiemelkedek a nyergéből. A landolásunk darabos és összeszedetlen, a lendület megrendít és a szárak feszessége is megernyed.
– Mi van?! – cicceg Anette. – Zavarba jöttél kilencven centitől?
– Vicces... – morgom a siltem alá, miközben kifordulunk újra a külső ívre. Mordred izgatott alattam, úgy fújtat, mint egy tűzokádó sárkány, és az utolsó negyednél még a farkát is elkezdi csapkodni. Anette ismét a terep rendezésébe kezd, de közben a tőle megszokott módon még magyaráz nekem.
– Még egyszer! – kiáltja, amikor elviharzunk mellette.
– De nem löktem le! – Ágálok.
– Kásás és szaggatott volt!
Mordred felemeli a fejét, mikor újra rávezetem az akadályra. Összeszedem az összes erőmet. A gondolataim kiragadják a főritmust, és miközben az akadály előtti porban hempergő rúdra meredek (mely egyébként az elugrási pontomat jelzi), dúdolni kezdem. A szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Mordred elrugaszkodik, én kikönnyítek.
Du-dum.
A landolás sima, mintha repültünk volna.
– Látod, megy ez! – apellál Anette. – Tovább – int egyet. – Az X után jöhet a százas, majd vissza a kilencven. Jövő szezonban versenyzel már, ki kell kupálnod magatokat!
Biccentve veszem az adást.
A zene vált és a Kiss The Go-Goat indul el. A szívem lüktet már a mellkasomban, a légzésem is szaporább lesz. A folyamatos terhelés teszi...
Ez a második edzésem a mai nap során és még csak délután négy van. Reggel már volt egy... aztán jött öt tanítványom, most pedig ismét a szabad két és fél órámban saját magamon dolgozom, amiben Anette a legjobb segítségem. A negyvenes éveiben jár, egy vörös hajú északi boszorka, aki a harmadik gyereke után az élsportot mellőzve "ideiglenesen" elszegődött oktatónak. Nos, ennek tíz éve is megvan már, szóval mondhatni, hogy azóta itt is ragadt. A mi kapcsolatunk... az viszont nem olyan öreg. Mikor megkezdtem az egyetemet, akkor találtam meg a lovasiskolájukat, és úgy döntöttem, hogy szép lassan elkezdtem magamat visszaszoktatni a négylábú angyalok világába. Anette gyorsan felfedezte, hogy én nem most látok életemben először sem lovat, sem homokos pályát, majd a szakértelmemre hivatkozva két és fél év aktív tréning után maga mellé vett társedzőnek. Én kaptam a kezdőket, ugyanis magam sem voltam biztos benne sokáig, hogy magasabb szintet képes lennék oktatni.
– De ha nem támaszkodnál a pofájába, talán még nem is lenne mérges! – ordít rám kicsit sem nőiesen, majd a harmadik akadálynak támaszkodik, amit azalatt eszkábált össze, hogy én végrehajtottam az utasításait.
– Ember, te honnan növesztesz ki ennyi oszlopot?! – Dörgő gyomorhangon szólok teljes erőmből, miközben szemrevételezem a következő akadályt. Mordred ritmusai megnyúlnak, ahogy a Mary On A Cross dallamai csendülnek fel, és a füleit is hegyezni kezdi vágta közben.
– Fáradsz, Lotti babám?! – kiáltja Anette, de olyan hirtelen hagyja abba, mintha valami megzavarta volna. – Ugrasd meg az utolsót, amit összeraktam neked! – Ismét elharapja a szót a mondat végén. Felemelem a fejemet és körbenézek a fedett pályán, amit eredetileg kettőnk hangja és a dübörgő lejátszási listám töltött csak be. Vágta közben egy alakot pillantok meg a hosszanti oldal szélén a lécre könyökölni, de olyan gyorsan suhanok el mellette, hogy nem látom, kicsoda. Talán Klaus az, Anette legidősebb fia... néha benéz, ha előbb végez az óráin.
Befordulok a rövid oldal szélén megint, és rálovagolom Mordredet az akadályra. De nem... nem hagy nyugodni a kíváncsiság. Még mielőtt ugrótávba érnénk, oldalra pillantok az egyszemélyi közönségemre, és...
Ó, bár ne tettem volna!
Mordred felkapja a fejét, és én kis híján elfelejtem, hogy egy egyméteres meredek felé vágtatok vele. Az utolsó utáni pillanatban tér belém vissza a lélek, és habár a szívem a gyomrom mélyébe zuhant dübörögve, megugratom vele az akadályt.
Du-dum.
Koppanás.
Visszanézek, de szinte leesek a centrifugális erőtől, amikor kifordulunk a külső ívre. Látom a nyelven inogni a felső rudat.
– Újra! – üvölti rám Anette, de már éppen a pálya szélén támaszkodó idegen felé sétál.