ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅺ.

𝐊𝐚𝐢𝐬𝐚𝐫𝐢𝐨𝐧
⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚊́𝚙𝚛𝚒𝚕𝚒𝚜 𝟿.
𝙼𝚊𝚗𝚌𝚑𝚎𝚜𝚝𝚎𝚛, 𝙴𝚐𝚢𝚎𝚜𝚞̈𝚕𝚝 𝙺𝚒𝚛𝚊́𝚕𝚢𝚜𝚊́𝚐

𝐙𝐚𝐤𝐚𝐭𝐨𝐥𝐨́ 𝐬𝐳𝐢́𝐯𝐯𝐞𝐥 𝐛𝐚́𝐦𝐮𝐥𝐨𝐤 𝐚 𝐭𝐮̈𝐤𝐨̈𝐫𝐛𝐞, és megigazgatom még az államra kent fekete arcfestéket. A szemem körül egyengetem picit, majd pislogok egyet, amikor egy óvatlan mozdulatomban a belső szemzugomhoz nyomom a mutatóujjam koromfekete ujjbegyét. A háttérben a KISS-től megy a Strutter, és rá mérsékelt zsibongás zaja kel. Kilenc ember egy aprócska szobában, amit asztalokkal és plasztikszékekkel töltöttek meg, hogy elférjenek és elvégezzék az ügyes-bajos dolgaikat; nem a világ legcsendesebb helye.
– Mennyi az idő?
– Húsz perc múlva kezdünk!
Felsóhajtok, amikor hallom Aether és Cirrus szóváltását, majd behunyom egy pillanatra a szemeimet. Nagyon szűknek érzem az egyenruha mellényének szabását; nem engedi, hogy mély levegőt vegyek, majd lassan fújjam ki. Helyette csak egy ideges zihálásra futja, amit meg kell még egy párszor ismételnem ahhoz, hogy feltörő stresszt legyűrjem.
A tükrömbe nézek és egy fintorral állapítom meg, hogy úgy festek, mint egy esőben ázott panda. Vagy mint egy gót lány, akinek a kedvenc Evanescence száma alatt jut eszébe lamentálni azon, hogy elhagyta a pasija. Nyilván, hogy a My Immortalra gondolok... aki gót volt, legalább egyszer került már sajátos mélypontra amiatt a dal miatt, még úgy is, hogyha egyáltalán nem találta gyomorszájon a szerelmi bánat, mely, mint olyan, önmagában is elég nagy gyomron vágás.
Beletörlöm a kezemet az erre való szürke rongyba, ami az asztalom szélén pihen és már a korábbi használói nyomát hordozza magán, majd a maszkomra pillantok, ami a bal kezemnél a tükör mellett néz azon keresztül farkasszemet velem. A buckalakók álarcai jutnak eszembe a Csillagok Háborújából. Vagy egy ormótlan steampunk tücsök... Nevetségesnek ható kulcs az anonimitáshoz.
– Min elmélkedsz ennyire, kiscica?
A hang tompán szól hozzám, és elsőre nem is tudom megállapítani, kicsoda az, aki a vállamra helyezte a kezét. Megrezzenek, majd azonnal felé fordulok, de ez sem segít sokat: maszkot visel már, és a hideg végigszalad a gerincemen a fekete okulárék mögül rám meredő kék pillantástól. Sóhajtok.
A parfüm, amit hord, ugyanaz.
– Semmin – rázom a fejemet, majd a mellkasomra font hajamat a kezembe veszem. Tekergetni kezdem.
– Nyugi, az első alkalom mindenkinek tré – kezdi Cumulus, majd a kontyba nyalt szőke haját betuszkolva a maszk alá a fejére hajtja a műanyagszagú sisakot. – Cirrus beokádott, mikor elsőnek léptünk színpadra, pedig nem is lámpalázas.
– Ne égess már, Cumulus!
A forrongó Cirrusra nézek, aki éppen Sunshine maszkját segíti fel, majd felénk fordul. Nem tudom, milyen arcot vághatok éppen, de bizton elég rémeset, mert mind a nyolc gúl rám szegezi a pillantását.
– Relax, Bambi! – pattan fel az egyik asztaltól Swiss, majd elém sétál egy zsúrpohárral a kezében, majd mielőtt bármit mondhatnék, a derekamra karol és magához húz. A testünk egymásnak feszül egész valójában, Swiss pedig az arcomba emeli a poharat. Megcsap a gin tonic undorító szaga. – Igyál egyet, jobb lesz.
– Nem hiszem, lehet csak segítene Cirrus sorsára jutni...
Swiss megráz a derekamnál fogva, majd nógatni kezd.
– Inkább vedd fel a maszkodat! – Sodo odalép mellénk, majd egy lendülettel kikapja Swiss kezéből a poharat. – És ne erőltesd az italt másokra.
– Jut eszembe! – Aether elkapja Sodo kezéből a poharat, és még mielőtt maszkot rántana, lehajtja a tartalmát. – Hol van Papa? Tíz perc és kezdés.
Tíz perc?
Ördög fasza.
A zene leáll és a társaságra rövid csend telepedik, mely csend felfedi a bejárati ajtó nyílásának zaját. Mindannyian odafordulunk, ki feltűnően, ki kevésbé. Én kiesek Swiss erős, izmos kreolkarjai közül, úgy dob el engem, mintha izzó tömjén borítaná a testemet.
Az ajtó felé nézek, és benne meglátom Őt.
Nem szabadna, hogy így reagáljon rá a testem három hónap ismertség után is. A lábaim remegni, a szívem ritmustalanul zakatolni kezd, amikor Tobias Forge, teljes színpadi öltözékében belép a kis helységbe, majd a köré csoportosuló gúlokat zárja szoros ölelésébe. Én kimaradok. Úgy állok ott, mint bálám szamara, az asztalom előtt, pőrén, maszk nélkül az egyenruhámban, feketére festetten, mint egy depressziós panda... és bámulom, ahogy a maszkos frontemberünk, Papa Emeritus, sorjára öleli meg a bandatársainkat.
Hidegrázás fut rajtam végig és a hajamat a hátamra dobom a mellkasomról. Megfordulok, mint a tornádó előszelében pörgő szélkakas a tanyaoromzaton, majd elkapom a maszkomat, akkora lendülettel, hogy feldől a tartó, amin eddig pihent. Csattan a sarkam, úgy pördülök ismét egyet a tengelyem körül, de azon nyomban meg is állok. Sőt. Majdnem hátraesek, a székemre, amikor Papát közvetlenül magam előtt találom.
Nem ismerem meg az illatáról, és a szemeinek a ragyogásáról sem. Az egyikben fehér kontaktlencse teszi még természetellenesebbé a kinézetét... a másik zöld, mint egy mocsár napfénytől ragyogó vize, a ruhájából áradó illat nem az a megszokott, amire az érzékeim eddig kiélesedtek. Idegen illatot áraszt magából. Férfias, de idegen, fűszeres illatot...
Nem tudom, hogyan szólítsam meg, ő pedig ennek elébe is megy pár másodperc elteltével.
– Nyugalom, Lotte – neveti el magát, majd közelebb lép és a karjaimra futtatja a kezeit. – Én vagyok az, Tobias.
– Tu-tudom... – A hangom önkéntelenül is megbicsaklik.
– Minden rendben van?
– Nemrég még okádni akart, Papa, nyugtasd le! – szól oda Swiss, de már a maszkját igazgatja magán. A fekete ingujjába ekkor belekapaszkodik Sodo, és csak annyi szerencséje van, hogy becsatolta már az álarc pántjait; hangosan puffan egy homlokos rajta, ami kissé hátra is löki a fejét. A fene nem gondolná arról a töpörödött Sodoról, hogy ekkora erő van benne...
– Hányni akartál? – fordul felém ismét Papa, és a fogása szorosabb lesz a felkaromon. Összébb zárom az enyhe terpeszemet, a vállaim pedig megadják magukat és beesnek. – Jól vagy? Minden rendben?
– Izgulok... picikét... – motyogom, de hol Papa mellkasára, hol a cipőjének az orrára nézek.
– Nem kell. – Látom, ahogy a maszk megrándul. Hallom a mosolyt Tobias hangján... – Több vagy, mint tökéletes, Lotte.
Ezt olyan halkan mondja, hogy senkinek sem üthette meg a fülét... kivéve nekem. Elgondolkodom rajta, miután elhallgat, hogy kimondta-e egyáltalán.
Bólogatok, de nem jön ki szó az ajkaimon.
– Tudod a setlistet?
Bólogatok.
– Tudod, hogy mikor hol kell lenned?
Bólogatok.
Papa fekete kesztyűs érintése végigcsúszik a karjaimon, majd a kezeimet lassan sajátjai közé fogja. Az ujjai az enyémek közé csúsznak, amitől az egész testem kényszeres, bizsergő görccsé válik.
– Menni fog, Spring.
Bólogatva veszem tudomásul a nevemet, de még mielőtt bármit szólhatnék, Papa magához ránt a kezeimnél fogva, és szoros ölelésbe zár. A forró bizsergés elpattan bennem, szétáradva a testemben bénítja meg minden érzékemet és gondolatomat. Magamba szívom az idegen illatot. Próbálom magamévá tenni, megszokni, barátként tekinteni rá...
A zaklatottságom lassan nyugalommá forrja ki magát, ahogy a mellkasára ejtem a fejemet és a vastag bőrmellény, meg a fekete bőujjú ing takarásában felfedezem a szívének erős lüktetését. Nem érzem magamat kínosan. Nem érzem magamat kényelmetlenül, amikor átkarolom a derekát a karjai alatt. Nem törődök azzal, hogy a többiek néznek-e minket. Ez csak egy szerep.
Egy szerep, amiben mások vagyunk.
A kettőnk szerepe.