ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅵ.

𝐒𝐞𝐥𝐥 𝐘𝐨𝐮𝐫 𝐒𝐨𝐮𝐥 

⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚓𝚊𝚗𝚞𝚊́𝚛 𝟷𝟿.
𝚂𝚝𝚘𝚌𝚔𝚑𝚘𝚕𝚖, 𝚂𝚟𝚎́𝚍𝚘𝚛𝚜𝚣𝚊́𝚐

𝐑𝐞𝐠𝐠𝐞𝐥 𝐡𝐞́𝐭 𝐨́𝐫𝐚 𝐡𝐚𝐫𝐦𝐢𝐧𝐜 𝐩𝐞𝐫𝐜; az órámra pillantok, de azonnal be is húzom a kezemet a szövetkabátom takarásába és a zsebembe dugom a telefonommal együtt. A parkoló túloldalán álló szupermarket fényes ablakaira nézek, amik megtörik a reggeli sötétség keltette egyhangúságot. Ha nem volna elég, hogy fél nyolckor még csupán csak a horizonton bukkannak fel a narancsos sugarak és óvatosan színezik be a sötét égboltot, még valami szokatlan ónos darahó is esni kezdett valamikor hajnalban. Lehangoló, és inkább arra készteti az embert, hogy otthon maradjon a meleg lakásban egy forró tea társaságában és ki se dugja az orrát egész nap a négy fal védelméből. Sokaknak – köztük jelenleg nekem is – ez viszont nem adatik meg.
A forgalom megélénkül a rossz idő ellenére is. Az autók elhúznak az utcában, a pirosnál villanó fényszórók ereje áthat a ködös, nyomott levegőn. Hideg párát fújok a levegőbe, ami azonnal kicsapódik előttem. Lerázom a mellkasomra kétoldalt simított fekete hajamról a havat, és benedvesítem az ajkaimat. Lenyalom a cseresznyeízű szájfényt, de azonnal fintorgok is egyet tőle: csak az illata jó, az íze meg... arra emlékeztet, mint amikor kiskoromban a gyógyszer a szájpadlásomra tapadt és minden keserű lett a számban tőle. Megrázkódok, majd elnézek az utcavégi kereszteződés lámpája felé.
Hét harmincöt...

Tobias reggel egyébként nem volt tapintatos egy kicsit sem. Két napja láttuk egymást utoljára a lovardában, amikor Sodot bemutatta nekem, tegnap életjelet sem adott magáról, ma reggel pedig felhívott. És "reggel" alatt a tényleges reggelt... sőt, inkább már a hajnalt értem.
"Szia Lotte, ne haragudj" – mondta, amikor mogorva hellóval vettem fel neki a telefont. Emlékszem, hogy meg sem néztem, ki hív éppen, sőt, meg is fordult a fejemben, hogy rácsapom a telefont a fenébe. Aztán felismertem... és a haragom huss-és-pöcc eltűnt. Elég kómásnak hatott, az angyali hangja mély, rekedtes volt. – "Tegnap este beszéltem Kristennel..."
Nem tudtam odafigyelni arra, amit mondott. Félúton voltam álom és ébrenlét között, és az agyam kreatív oldala még nem akaródzott engedelmeskedni a már funkcionáló reális féltekének. Ahogy Tobias beszélt, laposakat pislogva gondolkodtam rajta.
Vajon milyen lehet közvetlenül ébredés után?
Ő is csukott szemmel várja a következő ébresztőjét? Ő is elképzeli, hogy milyen lenne, ha mégsem kell menni oda, ahová indulni kellene hamarosan? Ő is fázik? Ő is azon gondolkodik, hogy mosson-e fogat vagy még pihenjen öt percet? Ő is megfontolja, hogy főzzön-e kávét vagy útközben vegyen egyet inkább?
Biztos, hogy nem.
Neki van, aki lefőzze a kávét.
Kipattannak a szemeim és újra hosszú páracsíkot sóhajtok a levegőbe. Elengedem a telefonomat, amit a kóválygó gondolataim alatt erősen markolni kezdtem.
"Gondolom felkeltettelek" – folytatta – "Ne haragudj, tegnap este elfelejtettem szólni... csak Kristen írt, hogy ma lenne esedékes a szerződést megkötni. Hogy vagy?"
Hogyan is?
Azt hiszem, elmorogtam neki, hogy felkeltett, ő pedig bocsánatot kért. Szinte suttogott. Köszörülte a torkát, elzavarva a rekedtes reggeli hangját. Olyan lágy, olyan előzékeny minden mozdulata, minden szava, hogy az már természetellenes és némi... gyanakvásra ad okot. Nem mintha félnem kellene, hogy bármit is csinálna velem... nem, az idegen bácsiktól nem fogadunk el cukrot teórián már tizenhét éves korom óta túlvagyok.
Megint felpillantok a kereszteződés irányába és járatni kezdem a térdeimet. Tobias reggeli hangja pörgetni kezdi bennem a dinamót; egyszerre lazít el és ébreszt bennem szorongást a tudat, hogy mától fogva én is a Ghost-hoz fogok tartozni.
Legalábbis papíron.