ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅻ.

𝐂𝐚𝐧 𝐘𝐨𝐮 𝐅𝐞𝐞𝐥 𝐓𝐡𝐞 𝐓𝐡𝐮𝐧𝐝𝐞𝐫? 
⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚊́𝚙𝚛𝚒𝚕𝚒𝚜 𝟷𝟶.
 𝙻𝚘𝚗𝚍𝚘𝚗 𝚔𝚘̈𝚛𝚗𝚢𝚎́𝚔𝚎, 𝙴𝚐𝚢𝚎𝚜𝚞̈𝚕𝚝 𝙺𝚒𝚛𝚊́𝚕𝚢𝚜𝚊́𝚐

𝐌𝐢𝐮𝐭𝐚́𝐧 𝐟𝐞𝐥𝐩𝐚𝐤𝐨𝐥𝐭𝐚́𝐤 𝐚 𝐡𝐚𝐧𝐠𝐨𝐬𝐢́𝐭𝐨́𝐛𝐞𝐫𝐞𝐧𝐝𝐞𝐳𝐞́𝐬 nagy részét és a színpad is már egészen lebontásra került, újra a nyakunkba vettük az országutat. A kisbuszban meglehetősen halkan telt az út. Valahogy senki sem volt annyira olyan, mint ahogy azt rocksztároktól elvárta volna az ember. Talán csak az első koncert teszi, talán a repülőút és a komplikációk a busszal, ami a londoni reptérről Manchesterbe tartó utunkat jellemezte. A turnébusz otthonosabb volt már az arénánál, és ez a hangulatunkat is kissé felkorbácsolta. Másfél órán át ültük a vacsorát, majd miután elfogyott úgy megközelítőleg egy rekesz sör, megállapodtunk abban, hogy mindenki elmegy aludni.
Ez úgy három órája volt, de nekem azóta sem sikerült álmot varázsolnom a szemeimre.
A bunkerem plafonján égő apró LED-et nézem, és próbálok mély levegőkkel visszatérni a pozitív gondolataimba. A fülemben hangosan Nightwish duruzsol, elnyomva a busz tompa zajait. Szerencsére Swiss, aki a velem szembeni oldal emeletén van, most nem horkol annyira, mint előző éjszaka, és ezzel még ki is lennék békülve... de az angol időjárás ezúttal sem hazudtolta meg magát, ahogy előző éjjel sem.
Bár a Nemo elég hangosan lüktet a fülemben, és elveszi a menetzajt, a buszt néha meg-megrántó szél, vagy éppenséggel a csúszós útviszonyok teljesen felnyomják a testemben az adrenalint.
Imádom a viharokat, viszont nem szeretem, ha járműben kell őket átvészelnem. Főleg nem olyanokban, amiknek az emeletén, sőt, még az emelet emeletén is kell feküdnöm.
Inog, és bár ez az ingás álomba ringatni hivatott, engem csak egyre jobban idegesít. Megingatja a gyomromat... és összekuszálja a gondolataimat, amiket nyugtatni akartam a Londonba tartó buszút alatt, nem pedig egyre jobban csak felkavarni.
Egy ponton már nem bírom tovább. Felülök a meleg takaróm és párnáim ölelésében, elrántom a kis függönyt, majd miután kinéztem a keskeny, alacsony folyosóra és konstatálom, hogy csak a készenléti, kékes árnyalatú fények égnek – tehát mindenki alszik már – kihuppanok egy mozdulattal a bunkeremből. A busz egy hirtelen döccenése miatt megbicsaklik a lábam, és egy lendülettel elkapom a kapszulák közötti támfát, hogy ne dőljek be Swisshez. Miután megbizonyosodom arról, hogy nem kátyús nagyon a brit autópálya, elindulok a busz fara felé vezető csukott ajtó irányába, és a lépcsőn lesétálva a közösségi térbe megyek.
Mázli. Itt sincs senki, pedig Kris tegnap este is csak hajnali háromkor vánszorgott fel innen. Az életemre esküszöm, az a nő csak koffeinen és tömény utálaton él, semmi máson...
A bejárattal szembeni vezetőfülkére néző tükörfalon egy kanapé áll. Balra és jobbra ülések. Jobbra közvetlenül a függöny mellett konyhapult, rajta kávéfőzővel, kenyérpirítóval, egy vízforralóval és néhány ottfelejtett papírtasakkal, amin a helyi pékség logója díszeleg. A mosogatóban üres sörösdobozok csilingelnek laposra taposva, a kanapén és az üléseken itt-ott szétdobált ruhadarabok. Leginkább pólók, de akad egy pár bokszer és kettő tangabugyi is. Az utóbbi egyikébe beleakad a lábujjam, és egy egyszerű lendülettel pöckölöm odébb. Kinyitom az egyik felső szekrényt, kicsit bajlódom a retesszel, majd kiveszem onnan a dobozos gabonapelyhet, amit az első megállóhelyünkön tettem a szupermarket kosarába.
Belemarkolok, a számba dobálok egy pár fahéjas kockát, és miközben ropogtatom őket, a pultnak támaszkodom. Előveszem a telefonomat a rövidnadrágom zsebéből. Átböngészem a közösségi médiát, de éppen csak addig, míg el nem fogy a markomból az édesség.
A TikTok mai ajánlott videói között a koncertünkről tallózok. Kíváncsi vagyok magamra. Habár tudom, hogy a maszk és az egyenruha eltakar, tudni akarom azt, hogyan nézek ki... hogyan mozgok... mennyire vagyok megnyerő.
Kis ideig böngészem a megfelelő keresőszavak alatt a ma készített koncertfelvételeket, és végignézem szinte az összeset, ami elérhető a közösségi médián. Jót mosolygok azokon, akik a kommentszekcióban már most megjegyezték, hogy én nem Rain vagyok; persze, sem a gitárom, sem az alakom nem illik Cos Sylvan, az eredeti basszeros, fizimiskájához, és ezt még a hülye is látja a vastag egyenruha ellenére is.
Egy kis gondolkodás után végül is megállapítom, hogy egész jól sikerült minden, amit ott fenn elég esetlennek tartottam. A fejrázás és a gitártrió szólója a Rats végén, a Mary On A Cross vokáljai – ami egy kritikus pont nekem már a kezdetek kezdete óta –, és az, amikor a Dance Macabre alatt Papa odajött és velem táncolt pár pillanat erejéig.
Mire megeszem a második adag gabonapelyhet is, észreveszem, hogy mosolygok az emléktől.