ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

ⅩⅨ.

𝐃𝐞𝐮𝐬 𝐈𝐧 𝐀𝐛𝐬𝐞𝐧𝐭𝐢𝐚

⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚖𝚊́𝚓𝚞𝚜 𝟷𝟹.
𝚉𝚞̈𝚛𝚒𝚌𝚑, 𝚂𝚟𝚊́𝚓𝚌

𝐄́𝐫𝐞𝐳𝐭𝐞𝐝 𝐦𝐚́𝐫 𝐮́𝐠𝐲, 𝐦𝐢𝐧𝐭𝐡𝐚 𝐯𝐚𝐥𝐚𝐤𝐢 𝐦𝐚́𝐬 𝐭𝐞𝐬𝐭𝐞́𝐛𝐞𝐧 𝐥𝐞𝐧𝐧𝐞́𝐥? 
Érezted már azt, hogy nem az vagy, akinek lenned kell?
Érezted már azt, hogy más akarsz lenni, mint akinek látnak?
Hazudtál már? És hazudtál már annál is többet?
Hazudtál már egy arénányi embernek? Ezernyi villogó vakunak?
Leadom a reszkető vállamról a gitáromat az egyik technikusnak és a felgyulladó fényekben a gigászi színpad közepére rendeződő társaimhoz sétálok. Elvakít a reflektorok játéka, még a maszkom fekete lencséin keresztül is ragyog minden. Aranyozott konfetti száll körülöttünk. Megállok a társaim között, és rámarkolok a balomon álló Cumulus kezére.
Hazudtál már... mindenkinek, aki ezen a tetves sárgolyón jár?
Jobb oldalt rásimítanak a vállamra és az alkaromra. Összerezzenek...
A zene andalító, a vastaps és a sikolyok megpróbálják elnyomni a gondolataimat. Sikertelen.
Nincs az a dicsőség, nincs az az elismerés, az a diadalének és harsonaszó, ami hangosabb lenne a bennem ordító gondolataimnál.
A kéz a jobbomra fog, majd a magasba lendíti.
Meghajolunk.
Belesajdul a lüktető derekam.
Meghajolunk újra és újra. A tömeg őrjöng. Ünnepel.
Minket ünnepel.

Két Júdást egymás mellett, akik éppen elárulják a teremtőiket.
A derekamra csúszik a keze a lapockámról, és magához ölel engem az arénányi ember előtt. Belesimulok... úgy teszek, mintha mi sem lenne természetesebb.

Ezek nem mi vagyunk.
Cumulus átkarol, és én a derekába fogok. Eltávolodom Papától... próbálok nem felé húzódni. Próbálom nem mutatni, hogy mit érzek iránta és ő is úgy viselkedik, mintha én is egy lennék a sok gúlja közül. Pedig tudom... oh, tudom és oh... ő maga is tudja, hogy ez nem így van.
Mást nem érint meg úgy. Máshoz nem simul a homályos pillanatokban és titokzatos szegletekben. Mást nem érintenek az ajkai...
Előre sétál, és meghajol megint. Félszemmel követi, ahogy távozunk. Még hajlong. Csókokat oszt. Hálás...

Hazug.

Áruló.
Akárcsak én.

Lekocogunk a lépcsőkön, hátra a kies, kékes-szürke falú folyosóra, ami a stadion gyomrába vezet. A folyosó a sürgölődő műszerészgárda és a zenészek hangjától lármás. Mindenki gratulál. Mindenki örül.
Lekapom a maszkot, a derekamig érő fonat egykarmú korbácsként a hátamra vágódik. Nehéz és izzadt, fülledt forróság árad belőle, a fejem búbja viszont fázik a hűvöstől. A hónom alá vágom a maszkomat.
Hátra pillantok a színpadra vezető folyosón.

Vajon meddig marad távol?
– Spring!
Elkapom a felém repülő maszatos rongyot, és beletörlöm automatikusan az arcomat, eltüntetve a fekete arcfesték javát az ajkaimról, az államról és a szemeim körül. A bandatagok most is hangosak, ügyet sem vetnek arra, hogy én lemaradok tőlük.
Talán megszokták már, hogy nem velük töltöm a szabadidőmet?
Hanem azzal, aki éppen megjelenik a fordulóban mögöttünk és az egyik műszerész kezébe vágja az adóvevőt, meg a füldugóit. Rajta van még a maszkja... ütemes léptekkel közeledik felém, én pedig megállok két folyosó kereszteződésénél. A többiek előre haladnak, majd eltűnnek a pár ajtóval odébb lévő öltözőnkben.
Megrezzenek, és balra fordulok.

Követni fog.
Nem bírom ki a hiányát és ő sem bírja nélkülem sokáig...
A fülemben dobog a szívem. Végigszáguldok a folyosón, ami a nézőtér alatt vezet mélyen, és megállok egy ajtó előtt.