ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

ⅩⅠⅤ.

𝐌𝐮𝐬𝐞𝐬
⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚊́𝚙𝚛𝚒𝚕𝚒𝚜 𝟸𝟷.
𝙻𝚒𝚙𝚌𝚜𝚎, 𝙽𝚎́𝚖𝚎𝚝𝚘𝚛𝚜𝚣𝚊́𝚐

[𝚄̈𝚉𝙴𝙽𝙴𝚃 𝙰𝚉 𝙴𝙶𝚈𝙷𝙰́𝚉𝚃𝙾́𝙻] 

𝙺𝚎𝚍𝚟𝚎𝚜 𝚕𝚒𝚙𝚌𝚜𝚎𝚒 𝚝𝚎𝚜𝚝𝚟𝚎́𝚛𝚎𝚒𝚗𝚔! 𝚂𝚊𝚓𝚗𝚊́𝚕𝚊𝚝𝚝𝚊𝚕 𝚔𝚎𝚕𝚕 𝚎́𝚛𝚝𝚎𝚜𝚒́𝚝𝚎𝚗𝚞̈𝚗𝚔 𝚃𝚒𝚝𝚎𝚔𝚎𝚝, 𝚑𝚘𝚐𝚢 𝚊 𝚖𝚊 𝚎𝚜𝚎𝚍𝚎́𝚔𝚎𝚜 𝚁𝚒𝚝𝚞𝚊́𝚕𝚎́ 𝚘̈𝚗𝚗𝚘̈𝚗 𝚑𝚒𝚋𝚊́𝚗𝚔𝚘𝚗 𝚔𝚒́𝚟𝚞̈𝚕, 𝚝𝚎𝚌𝚑𝚗𝚒𝚔𝚊𝚒 𝚘𝚔𝚘𝚔 𝚖𝚒𝚊𝚝𝚝 𝚝𝚘̈𝚛𝚕𝚎́𝚜𝚛𝚎 𝚔𝚎𝚛𝚞̈𝚕! 𝙰 𝚖𝚊́𝚛 𝚖𝚎𝚐𝚕𝚎́𝚟𝚘̋ 𝚓𝚎𝚐𝚢𝚎𝚔𝚎𝚝 𝚊 𝚔𝚘̈𝚛𝚗𝚢𝚎𝚣𝚘̋ 𝙽𝚎́𝚖𝚎𝚝𝚘𝚛𝚜𝚣𝚊́𝚐𝚒 𝚁𝚒𝚝𝚞𝚊́𝚕𝚎́𝚔 𝚋𝚊́𝚛𝚖𝚎𝚕𝚢𝚒𝚔𝚎́𝚗 𝚓𝚘𝚐𝚘𝚝𝚘𝚔𝚋𝚊𝚗 𝚊́𝚕𝚕 𝚋𝚎𝚟𝚊́𝚕𝚝𝚊𝚗𝚒, 𝚟𝚒𝚜𝚜𝚣𝚊𝚝𝚎́𝚛𝚒́𝚝𝚎́𝚜𝚜𝚎𝚕 𝚔𝚊𝚙𝚌𝚜𝚘𝚕𝚊𝚝𝚘𝚜 𝚔𝚎́𝚛𝚍𝚎́𝚜𝚎𝚒𝚝𝚎𝚔𝚋𝚎𝚗 𝚙𝚎𝚍𝚒𝚐 𝚊 𝚑𝚒𝚟𝚊𝚝𝚊𝚕𝚘𝚜 𝚠𝚎𝚋𝚘𝚕𝚍𝚊𝚕 𝚞𝚝𝚊𝚜𝚒́𝚝𝚊́𝚜𝚊𝚒𝚝 𝚔𝚘̈𝚟𝚎𝚜𝚜𝚎́𝚝𝚎𝚔! 𝙵𝚊́𝚓𝚘́ 𝚜𝚣𝚒́𝚟𝚟𝚎𝚕 𝚎𝚜𝚎𝚍𝚎𝚣𝚞̈𝚗𝚔 𝚋𝚘𝚌𝚜𝚊́𝚗𝚊𝚝𝚘𝚝𝚘𝚔𝚎́𝚛𝚝!

– 𝐄𝐳𝐭 𝐣𝐨́𝐥 𝐤𝐢𝐭𝐚𝐥𝐚́𝐥𝐭𝐚́𝐭𝐨𝐤 – pörgetem tovább az Instagram posztot, miután belájkoltam, és felpillantok az előttem korzózó bandatársaimra. Cumulus éppen felmutat a lipcsei városháza gótikus oromzatára, Sodo képeket készít, Swiss pedig magához karakterhűen egy doboz sörrel a kezében keres valamit a telefonján. Kris a turnémenedzserünkkel értekezik félhangosan, de már sokkal lágyabban ahhoz képest, mint ahogy a transzferben lecseszte azért, mert az időpontszervezés lyukai miatt le kellett fújni mindent.
Tobiasra pillantok, aki éppen a napszemüvegének a takarásából figyeli a körülöttünk zajló káoszt.
Kíváncsi lennék arra, hogy hogyan viszonyul a fennálló helyzethez. Amikor megtudta, hogy elmarad a koncert, nem látszott kifejezetten idegesnek. Reggel tízkor szembesítettek minket a problémával, miszerint a lipcsei szervezők és a turnémenedzserünk között kisebb nézeteltérések adódtak, és mivel már a korábbi koncerten is jó pár technikai malőrrel számolt a műszerészgárdánk, úgy döntött Kris és a másik menedzser, hogy menesztik a mai estét. Tobias kétszer szólalt fel a heves eszmecsere alatt, aminek tulajdonképpen nem is szabadott volna, hogy a részese legyek... De mindenki tudja, hogy megy ez egy turnébuszban.
Tobias azóta feltűnően csendes volt. Amit kezdetleges érdektelenségnek láttam rajta, a hotelszobák elfoglalása és az ebéd után csendes letörtségbe fordult át. Rémes lehet, hogyha a dolgok a fejed fölött dőlnek el, és úgy érzed, habár rólad szól minden, nem veszik figyelembe azt, amit mondasz. Ezért utáljuk a szüleinket tinikorunkban általában.
Tobiasnak jogos a melankóliája.
Előadóművészként nem csak, hogy ebből él, de ez is a szenvedélye. Szenvedélyesen művelni valamit pedig annyit tesz, hogy óriási fájdalommal jár, ha le kell mondania róla.
Mellé szegődök és a vállamat finoman a vállának érintve taszítom ki a gondolataiból. Kris fél szemmel ránk sandít, miközben felzárkózunk hozzájuk és a focicsapatnak megfelelő mennyiségű társaság közepébe sodródunk.
– El vagy kenődve – kezdem a beszélgetést, majd a telefonomra pillantok; az óra fél ötöt mutat, tehát normál esetben már rég nem a történelmi belváros főterének keskeny "mezítlábas" utcáin kellene csatangolnunk romkocsmák és kávézók után kutatva.
– Nem szeretem cserben hagyni a rajongóimat – feleli, rám pillant és feltolja a napszemüveget a homlokára, összeborzolva a felzselézett szőke haját. A zsebébe nyúl, kiveszi a gyújtót és a cigisdobozt, amiből kiharap egy szálat és meggyújtja. Körbepillantva pöfékel a levegőbe, majd lehamuz séta közben. – Utálom, mikor rajtam kívülálló okok miatt kell elcsúsztatni vagy törölni valamit...
– Kicsit ragaszkodsz a kontrollhoz, nemde? – Felemelem a pillantásomat és a sétálóutca végére vezetem, ahol a magas rusztikus épületek közül a macskakővel bélelt utca végén egy óriási épület tornya magasodik a délutáni nap fényében. – Hé, Tobbe...
– Mondd.
– Nincs kedved meggyónni a bűneidet?
Tobias és én a falkánk perifériájára sodródunk, majd lassítunk egy süteményillatú kávéház ajtajánál. Mosolyogni kezdek, miközben a házak mögül előbukkanó templom felé mutatok.
– Ne idegesíts, kislány – prüszköl, láthatóan vontatott a hangulata.
– Hé! – csettintek felé, majd elé lépek. – Jössz nekem még egy Notre Dame-mal! – Széles vigyor szalad az ajkamra, és ez elfedi a gyomrom reszketését a Szajna-parti emlékek miatt.
– De ez nem egy Notre Dame...
A csapat a kiszélesedő utcáról a templomtérre ér, és nem csak mi vesszük észre az építményt; persze, elég feltűnő... hallatszik is azonnal a többi zenész disputája.
– Menjünk már!
– Hülye vagy?! Rád szakad!
– Én inkább innék még egy sört...
– Vagy kávét.
– Mikor lesz amúgy vacsora?
Tobiasra sandítok.
– Nem figyelnek – pusmogom. – Elszökhetünk.
– Lotte, nem is biztos, hogy nyitva van még...
– Meglátjuk! – Megragadom a csuklójánál Tobias Forge-ot, majd elkezdem a monumentális, csipkézett kupolájú és rózsaablakos műemlék felé húzni. Átvágunk a téren, elsétálunk Bach szobra mellett, de egy pillanatra megtorpanunk a nyitott ajtók előtt, ahonnan tömjén és doh szaga száll ki a lágy fények társaságában. Tobias kezére csúszik a kezem, féloldalasan pillantok a szemébe. – Gyere! – húzom meg a bejárat felé, mosolyogni kezdek, mikor az ujjai az enyémek közé fonódnak.
– Lotte, ez mire lesz jó?
– Szép belülről, hidd el... még akkor is, ha evangélikus. Plusz... – Átlépjük a küszöböt és két lépcsőfok után a templom világos gyomrába lépünk. – Lehiggadsz, ha nem nyüzsög körülötted tíz másik ember, nem?
Tobias körülnéz a hatalmas interioron: a hófehér falak mintha az égig nyúlnának, piros erezettel futnak egészen a gigászi kupoláig, ami a főfolyosó fölött találkozik egy csúcsban. A két mellékhajó domborművei előtt egy másik páros sétálgat még, az oltár fölött letisztult fafeszület lóg. Szemben, a hosszú főhajó végében az emeleten orgona.
– Bach írta ide a zenéit, azt hiszem – pillantok körül, és eleresztem Tobias hideg ujjait. Elindulok végig a főfolyosón a padok között az oltár és a szószék irányába. Végigvezetem az ujjaimat a lakkozott, kopott felületű padok szélén, majd a következő keresztbe futó folyosónál megállok és balra fordulok. Elsétálok a szószék mellett. A bal mellékhajóba szökkenek, mellettem kijön a páros, akik eddig arrafelé lézengtek. Furcsán néznek rám... talán a Slipknot-os pólóm teszi. Megállok az egyik támpillér lábában, nekitámaszkodok és megvárom, míg Tobias odaér hozzám. Furcsa idegesnek látni, sőt, az őszintét megvallva, önmagában elég lehangoló is. Nem láttam még sosem ilyennek, és abban a pillanatban, amikor realizáltam ezt, eldöntöttem, hogy soha többet nem is akarom.
Beér engem, majd megáll előttem és ő is az oszlopnak támaszkodik. Behúzott nyakkal mosolyodok el, egyenesen a zöld szemébe nézve, majd kinyújtózok és újra az emeleten rejtőző orgona irányába pillantok el.
– Szerinted kiraknának, ha játszani kezdenék rajta?
– Tudsz orgonálni?
– Egyszer próbáltam a Stephanskirchében, mikor még tanultam Bécsben – csiripelem, majd hátat fordítok neki, és a mellékhajó vallási tematikájú domborműveit kezdem el szemügyre venni. A hatalmas mozaikos ablakokon elhaló narancsos fények sütnek be, a mellékhajó folyosóját a szivárvány különféle színeire festve. Eszembe jutnak a filmek Cardinal Copia történetéről. Pont ugyanilyen színskálákkal dolgoztak ott is... A meleg vörös, a hideg kék és az andalítóan titokzatos lila románca a fehér márvány rideg nászágyán.
Vidáman dudorászni kezdem a Dance Macabre dallamát. Végighúzom a kezemet a pilléreken és domborműveken, amik mellett elhaladok, magamba szívom a hely andalító, fülledt szagát.
How did it end like this?