ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

ⅩⅦ.

𝐙𝐞𝐧𝐢𝐭𝐡
⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚖𝚊́𝚓𝚞𝚜 𝟷𝟶.
𝙱𝚎́𝚌𝚜, 𝙰𝚞𝚜𝚣𝚝𝚛𝚒𝚊

𝐋𝐞𝐭𝐞𝐬𝐳𝐞𝐦 𝐚 𝐭𝐞𝐥𝐞𝐟𝐨𝐧𝐨𝐦𝐚𝐭 a vajsárga szaténterítővel borított asztalra, majd a tányérom közepére összegyűjtött fogásokra pillantok.
– Wow, elég gyorsan lefordították angolra – hümmög mellettem Cirrus, maga felé húzva a készüléket.
Bólogatok. – Már május másodikán elérhető volt az egyik internacionális rajongói blogon. Remélem elégedett mindenki a válaszaimmal – pillantok fel, a társaságra, akik körülöttem ülnek a négycsillagos hotel éttermének üvegkupolás helységében.
– Sosem volt ellenvetésünk az ellen, hogy jól abszolválni tudnál egy középkategóriás interjút – törölgeti a bordóra rúzsozott ajkait Kris, majd belekortyol a pohár fehérborba. Lehörpinti a maradékot, az üvegre pillant és szomorúan konstatálja, hogy üres.
Feltartom a kezemet és körbepillantok.
– Legyen szíves! – szólítom meg németül egy pincért, aki azonnal megáll mellettem fülig érő szájjal. – Hozzon egy üveggel a badacsonyi Zenitből. Az uraknak pedig csapolt kézműves világos bécsit... – Hátradőlök a székben, a kezemet a háttámlámra támasztom és keresztezem a combjaimat az asztal alatt. Picike fájdalom nyilall az alhasamba, de elhessegetem a gondolatát. – A hölgyeknek... – A lányok felé fordulok, nyelvet váltok. – Mit isztok?
– Egy Tequila Sunrise...
– Egy Cuba Libre...
– Egy korsó belga meggysör...
– Értette, gondolom – mosolyodok a pincérre.
– Igen, kisasszony!
– Dankschön!
A pincér elsiet mellettünk.
– Istenem, mindig egy kicsit feláll, mikor németül beszélsz, pedig egy árva szavadat nem értem! – nyög fel Swiss, majd a tányérjáról bekap egy szelet sajtot.
– Az anyádat is szidhatnám, mi? – Elveszem az asztalról a poharamat, majd beleiszok a zenitbe. Édessavanykás ízű, jéghideg.
– Bármit!
A pohárba horkantok, és elnézek a zenekari sarokban pódiumon játszó hegedűsökre.
– De kinyílt a csipád, Jázmin – csodálkozva teszi le a poharát Sunshine és kimeredt szemekkel néz a mellette ülő Cirrusra.
– Otthon vagyok – fintorgok, hátradőlve a székben figyelem a vonósnégyest és a virtuóz hegedűművésznőt, aki tökéletes pontossággal játssza Strauss Bécsi Vérét.
– Szereted a komolyzenét?
A mellettem ülő Sodora pillantok. – Persze. Bécsben nőttem fel, a véremben van Strauss összes keringője. Erre speciel táncoltam többször is – mutatok a zeneművészek felé, majd a bandatársaimra pillantok.
A szokásostól eltérően most mind egy kicsit jobban ki vagyunk öltözve, amit talán a hely szelleme okoz a leginkább. Miután elfoglaltuk a szállást, úgy döntött mindenki, hogy én leszek ma a kalauzuk. A nyakunkba vettük a várost, aminek az utcáit úgy ismerem, mint a tenyerem redőit. Végigbumliztunk a Ringen, meglátogattuk a nagymamámat a régi lakásunkban, megvendégelt minket egy kávéra és desszertre... Habár előtte nyomatékosítottam mindenkiben, hogy a felekezeti hovatartozásukra utaló szimbólumokat rejtsék el őkelme elől... Így került Sodo nyaklánca a farzsebébe, a kabátja pedig a karjára, úgy, hogy a pentagramos felvarró ne látszódjon rajta, Swiss pedig fel kellett, hogy vegye a pulóverét a pólójára, amin igen kompromittáló szöveg díszelgett. Mountain is levette a csuklószorítóit, Aether a fültágítójában libegő pentagramos medalliont. Nem akartam a frászt hozni nagyanyámra, aki már így is a nyolcvanat közelíti meg és puszta etikettből hívott meg minket a régi lakásunk szalonjába (vagyis a nappalinkba) egy kávéra.
– Mindig is tudtuk, hogy kékvérű vagy, ne tagadd – dorombolja Cumulus, megigazgatja a melleit a fekete koktélruhában. – Csak azért varrattad magad szét, hogy elhitesd, mennyire laza vagy, hm?
Kéjes mosoly csúszik az ajkaimra. A fekete körmöm háromnegyedes ritmusra köröz a borospohár száján. A pincér hajlongva hozza meg a rendelt italok első fordulóját, és mellém lépve tölt bele a poharamba.
– Ti pedig viselkedjetek, különben le kell, hogy tagadjalak titeket! – jegyzem meg, majd elkapom a poharamat és beleiszok. Egy falatot veszek a számba a kijevi jércéből.
– Nagyidnál kifejezetten rendesek voltunk! – dörren Swiss.
– Még a nyakláncomat is levetetted velem! – kontrázik Sodo, tőle szokatlan jókedvű vehemenciával.
– Nagyanyám hithű osztrák katolikus, oké?! – forgatom a szememet. – Ha meglátta volna azokat a jeleket rajtatok, nem kaptatok volna a Kaiserschmarrn-jából.
– Így is rendes volt tőle, hogy megvendégelt minket – teszi hozzá Sunshine. – Tündéri nő.
– Azért megfordítgattam volna a keresztjeit...
Sodo az asztal alatt lábon rúgja az akadékoskodó Swisst.
– Te tiszteletlen jenki – bökök rá a késemmel, majd előre hajolok és a vállaim mögé lököm a leeresztett hajamat.
– Jenki?! – csattan ki magából Swiss, de akkora lendülettel, hogy megfeszül a mellkasán a fekete egyening.
– Nem hazudik, végülis – von vállat Cumulus, és körbepillant a kellemes illatú, szofisztikált interioron. – Lásd be, ebben az étteremben van olyan bútordarab, ami idősebb, mint az Egyesült Államok alapítónyilatkozata.
– Mondjuk az asztal, amin eszünk?
– Azért az már bebaszna!
Swiss hátrébb húzódik a székében, és fellibbentve a sárga terítőt kezdi el simogatni az asztal élét. Belekortyolok megint a boromba, majd eltüntetem még a tányéron maradt jércét és petrezselymes burgonyát. Felkelek a székemből, a desszertes pulthoz sétálok. A pincér elsuhan mellettem, letakarítja az asztalunkat. Összeválogatok magamnak néhány vegán jelzésű tortaszeletet, és amikor elindulok visszafelé az asztalunkhoz a tányérommal, a többiek akkor kezdenek el csak érdeklődni az édességek iránt. Lassan szállingóznak el mellettem a barna-vörös összhatású biedermeier éttermen keresztül.
Magam alá hajtom a fekete, bokámig érő szoknyámat, majd leülök és megigazgatom a csőtopomra felkapott csipkekardigánt.
Kris elsétál mellettem, a kezét a vállamra simítja, majd mosolyogva indul a többiek után. Ketten maradunk az asztalnál, mire észbe kapok: