ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅸ.

𝐈𝐟 𝐘𝐨𝐮 𝐇𝐚𝐯𝐞 𝐆𝐡𝐨𝐬𝐭 
⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚖𝚊́𝚛𝚌𝚒𝚞𝚜 𝟽.
𝚂𝚝𝚘𝚌𝚔𝚑𝚘𝚕𝚖, 𝚂𝚟𝚎́𝚍𝚘𝚛𝚜𝚣𝚊́𝚐

𝐄́𝐬 𝐦𝐞𝐠𝐢𝐧𝐭 𝐢𝐭𝐭 𝐯𝐚𝐠𝐲𝐨𝐤. 

Megint a Willy's parkolójában állok. Megint kora reggel van, de az idő már annyira nem hideg és komor, mint két hónappal ezelőtt. Mégis, egészen ismerősnek hat a jelenet... a fülemben üvölt Till Lindemann mély hangja, elnyomja a Király utca forgalmának zajait. Autók gurulnak be és ki. A tábla zöldre villant a Willy's fotocellás ajtaján, és páran elkezdenek rajta beszállingózni.
A telefonomra pillantok; hét óra tizenöt perc. Feloldom a zárat, a vállamra jobban felhúzom a gitártokom pántját. Belépek Tobias beszélgetésébe, majd pötyögni kezdek. Pár perce volt aktív, és ha vezet, bizonyára nem nézi meg, amit írni fogok neki, de próba szerencse.

𝙴́𝚗
 𝙷𝚊𝚕𝚒
 𝙼𝚎𝚛𝚛𝚎 𝚓𝚊́𝚛𝚜𝚣?

Elküldöm az üzenetet, és egy kis ideig meredek a kijelzőre, de nem kapok választ. Lezárom a telefonomat, aztán a zsebembe süllyesztem, majd újra a boltra pillantok. Egy kis ideig még kotorászom a szövetkabátom zsebében, és amikor egy sóhajtás keretein belül konstatálom, hogy a rágómat megint sikeresen a cipősszekrény cukorkatartójában felejtettem, a lábaim maguktól indulnak meg a bolt felé.
Belépek a fotocellás ajtón, és odabiccentek a kasszában tevékenykedő eladóknak. Ránézésre, arcból már ismernek engem, és az egyik srác kapásból el is mosolyodik, amikor realizálja a hátamra kanyarintott gitártokot. Megigazgatom a fülemben a fülesemet, a vállamon a pántot, és kioldom a bokámig érő szövetkabátom gombjait. Ki kell húzogatnom a fekete ujjnélküli sztreccs haspólóm alól a nyakláncaimat. Félhold, fordított keresztek láncra fűzve, ásványok... a póló és a fekete jóganadrág között szabadon mutatkozik a hasamon egymásba fonódó karmos kezek részlete. Felkelti egy idős nő érdeklődését, mikor elragadok a torony tetejéről egy kosarat és elsétálok mellette. Lesajnálóan néz végig rajtam, de én próbálok nem odafigyelni rá. A sötét hajamat a fülem mögé tűröm, és egy kedves mosolyt vetve az öregasszonyra leveszek egy csomag rágót a kasszaszalag fölötti polcról. Körbenézek, elindulok a színes sorok közé.
A nassolnivalók részlegén fékezek le, felnézek a hatalmas polcokra. Mint Bábel tornya, úgy roskadozik a frissen feltöltött pultkép a különféle színes zacskók súlya alatt. Mondjuk, ezek pont chipsek, úgyhogy a súlyuk valójában... mint egy adag tollé. Csúnya marketingfogás a hatalmas zacskó, amibe alig tíz dekányi chipset rejtenek és úgy próbálják eladni, hogy a sok levegő védi a szirmokat a töréstől. A francokat. Sosem ettem még olyan chipset, aminek az alján ne lett volna törek.
Felnyúlok a második polcra és a kosaramba vágok három különböző partiméret Lays-et, majd még kettő másikat a csípős szériából. Mellé dobok kettő csomag alsókategóriás tortilla chipset és három mártogatóst, majd felhúzom a vállamról lecsúszó ravasz gitártartó-pántot. A fülemben a blink-182-től az All The Small Things dübörög, és amikor éppen a csokik meg a cukros förtelmek szekciója elé járulok, hirtelen úgy kezdem el magamat érezni, mintha megint tizenegyedikes lennék egy konzis reggel előtt.
Kétféle nagy táblás csoki, három csomag valamiféle gumicukor, amiből egy medvés, a másik kettő meg kitudja, de bizonyára savanyú... kilencen vagyunk velem és Tobias-szal együtt, és bár már mind felnőtt, meglett emberek, az édességre – reményeim szerint – egyikünk sem mond nemet. Én legalábbis semmiféleképpen nem... aztán, hogyha úgy van, ott hagyom, kezdjenek vele, amit akarnak. A feléből nem is ehetek igazán... leginkább azokból nem, amikben tejpor van. Márpedig minden sajtos-tejfölös-joghurtos és a legtöbb csokis dolog ilyen. Rémesen szar édességeket venned, ha allergiás vagy... legyen az mogyoró vagy tej... sosem kerülsz a helyzet jó végére, ha a sorssal játszol.
A vegán részlegről három különféle glutén- és mindenmentes müzliszeletet dobok a kosaramba, majd egy egyszerű mozdulattal oldalra söpröm őket és az italokhoz megyek.
Kóla... Fanta és Kinley Tonic, meg Gyömbér, valami rostos... energiaital, de akkor már nem csak magamnak. Nem tudom, hogy ki milyet szeret, ezért a klasszikus Hell-ből veszek tíz darabot. A körút végére, mire a kasszához állok, úgy néz ki a kosaram, mintha legalább egy focicsapatnak vettem volna szemétkaját. Felpakolok, majd a tetejére vágok egy kutyás táskát, és kihúzom a fülemből a fülesemet. A kasszás lány, Gabrielle, széles mosollyal az ajkain tolja hátra az elválasztót, majd elkezdi beolvasni a dolgokat.
– Ilyen korán reggel, Lotte? – kezdi a csevegést, a kezei olyan sebesen járnak, hogy szinte alig bírom pakolni a leolvasott árukat.
– Ja, van ma egy kis dolgom.
– Azt látom! – kuncog a lány. – Mész be a lovardába?
– Egy... ismerősömhöz inkább.
– Reggel hétkor?
– Lassan nyolc lesz már – sandítok a lányra.
– Kemény buli lehet, hogyha már most elkezditek.
Mosolyogva adom oda a telefonomat, amiről leolvassa a törzsvásárlóimat, de abban a pillanatban, amint csippan az olvasó, a telefonom kijelzőjén Tobias neve villan fel.