ֆɨռռɛʀֆ' օʀɨɢɨռ | Ghost Band

Ⅶ.

𝐃𝐢𝐫𝐭𝐲 𝐋𝐢𝐭𝐭𝐥𝐞 𝐒𝐞𝐜𝐫𝐞𝐭

⛧

𝟸𝟶𝟸𝟸. 𝚏𝚎𝚋𝚛𝚞𝚊́𝚛 𝟷𝟻.
𝚄𝚙𝚙𝚜𝚊𝚕𝚊, 𝚂𝚟𝚎́𝚍𝚘𝚛𝚜𝚣𝚊́𝚐

𝐍𝐚𝐫𝐚𝐧𝐜𝐬𝐨𝐬 𝐟𝐞́𝐧𝐲𝐞𝐤 𝐯𝐞𝐭𝐮̈𝐥𝐧𝐞𝐤 𝐛𝐞 az istálló eltolt, hatalmas faajtaján, ami a szabad égre néz. Minden olyan csendes körülöttem a délután nyugalmában. Még nincs vége a tanításnak, így a délutáni óráim váratnak magukra. A téli szünet hiányában szerencsére a délelőttjeim is sokkal nyugalmasabbak már; akad időm önmagamra, és leginkább arra a két nagy projektre, amik kerek egy hónapja egymás mellett szimbiózisban élnek.
A lovaglásra...
És a zenélésre.
Mert a napjaim nagy része nem áll másból egy hónapja, mintsem hogy reggel a gitáromat, délután a nyerget és a futószárat koptassam. A fejemben nonstop zene megy... a gondolataim a különböző pályafelépítéseken forognak. A hangom fáradt, hol a kiabálástól, hol az énektől. Összemosódni érződik bennem minden, és ezzel egyidőben megjelenik a régi öreg társam, a frusztrált fáradtság is, melyről azt hittem, hogy az akadémiai vizsgám után végleg elbúcsúztam tőle. Most pedig újra bekopogtatott, és néhanapján hajnalokba nyúlóan velem is marad, emlékeztetve arra a nyakam fölött ingaként függő kardra, amit a közelgő dátum súlya feszít.
– Kopp-kopp!
Lecsapom a kezemből a vakarót, majd felnézek a szerszámozó bejáratához, egyenesen a bekukucskáló vörös loboncos női arcra.
– A frászt hozod rám! – mordulok fel, majd felveszem a kefét és folytatom Mordred izzadt oldalának tisztogatását.
Anette Martensson bentebb lép a helyiségbe, szórakozottan kopog a csizmájának a sarka a betonon. Megáll Mordred orránál, gügyög neki egy kicsit, majd miközben a vörösre festett körmeivel cirógatni kezdi a fekete csődör orrát, rám pillant.
– Mizu?
– Hol voltál délelőtt? – kérdezi kicsit sem kertelve, de én nem nézek fel rá. – Nem tetszel mostanság nekem, kisasszony.
– Hogy érted?
Anette elrántja a pisze orrát. – Ne tettesd a hülyét. Valamiben megint sántikálsz, mi? Legutoljára akkor voltál ennyire simlis, amikor a kis Rosemarie apjával kavartál.
Felhörgök idegességemben, és lecsúszik a kezem Mordred oldaláról. – Ember, engedd már el a szerelmi életemet, könyörgöm!
– Lotti, ritka, hogy te ne gyere be reggeli edzésre, és most egy hónapja figyelem már, hogy állandóan "elalszol". Reménykedem benne, hogy ez csak azért van, mert megint ráfüggtél a Star Stable-re, vagy mert anyád megint elvisz az éjszakai előadásaira öltöztetősnek, de tényleg... mi a fene ütött beléd?
Megrázom a fejemet, majd a szerszámosba hajítom a kefét és előszedem a patakaparót. Felveszem Mordred mellső jobbját, és a térdemre támasztom, közben hátat fordítva Anette-nek. Nem várom el, hogy megértse... egyértelmű, hogy miért mérges rám, és azt hiszem, hagynom is kell abban a gyermeteg hitben ringatózni, hogy a lovasiskola egyik növendékének az apjával kavarok megint. Azóta már tövéről hegyére megcsináltam a házit, és átfutottam a szerződésem több száz oldalát. Benne van mindaz, amit aznap Tobias elmondott nekem.
Nem adhatok ki információt a bandáról, sem a turnéról, sem arról, hogy én is játszani fogok. Semmit. Ha nem lenne elég a Ghost iránti rajongásom okozta tisztelet, még jó pár paragrafus a hatályos törvényekből is felhívta a figyelmemet arra, hogy azesetben, ha megszegem ezeket a szabályokat és erre fény is derül, az ügynökség még a bugyit is lepereli rólam.

Ilyen a műsor, bébi.
Habár Tobias maga egy nagyon kedves és naiv művésznek tűnik, valójában pontosan jól tudja, hogy mivel kössön csomót a bandatagok nyelvére... vagy ha ő nem is, Kristen, a vadorzó menedzsere mindenképp.
– Akkor titkolózz csak – morogja Anette, és ellépve Mordred fejétől, elém guggol. Már a negyedik patánál járok, de csak ekkor érzékelem, hogy megint nem reagáltam a kérdésére... vagy kijelentésére... vagy volt az bármi is, amit mondott nekem.
– Nyugi, nem kavarok senkivel – sóhajtok fel. – És nincs új videojáték sem, ami lekötne, vagy anyám meg az előadásai... egyszerűen csak, mostanság elég... szarul alszom és fáradt vagyok.
És ezt próbálom a lehető legjobban megjátszani...
Anette horkant. – Akkor ajánlom, hogy pihend ki magadat jövő hónapra...
Megdermedek és felnézek rá.
– Mert beírtalak a tavaszi szezon legtöbb regionális bajnokságára.
– Micsoda?!
– Mit kell így ágálnod?! – mordul fel és még rám is mutat vádlón. – Anette, légyszi írj be a következő szezonra, már úgy érzem, eléggé felkészültem – imitálni próbálja a hangomat és közben mutogat fellengzősen. – Most meg úgy nézel rám, mint boci az új kapura.
A büdös picsába!
– Bocs, ne haragudj... – szisszenek és a halántékomhoz kapok, de mostmár nem színlelésből. Visszatérnek az emlékeim a tavaly novemberben tett ígéretemmel kapcsolatban, és ebben a pillanatban a világ legnagyobb hülyéjének érzem magamat tőle. Hogy lehetek ekkora gyökér?! Aki elfelejti a saját versenyeit...
De basszameg!