Case 143 - Stray Kids & Y/N Oneshots

❤️‍🩹Lose&Lost - MinSung🔞

Lee Minho & Han Jisung

MinSung

E/1 - Han Jisung

🔞

/Szerelem, traumák leküzdése, szex /

"... az önuralmam 2." című fejezet a  Lose&Lost című könyvemből

Úgy éreztem, hogy egy szomorú könyvet nem igazán olvasnátok, de a smut részt kiszedem belőle "ne menjen kárba" esetleg ez után még is valaki el akarja olvasni a könyvet, előbb kukkantson bele a figyelmeztetésekbe.

Szeretnek.

Talán igazán.

Olyat érzek Minho mellett, amit más mellett nem tudok. Mellette az esős idő is boldog lehet, a hideg is melegséggel tölthet el. Mint most... itt a hűvös téli időben egymás kezét fogva a Han folyó mellett.
- Tudod miért vannak az ujjaink között rések? - emelte fel kezünket Lee Know, tenyereinket összeérintette, azt bámulta egy darabig. - Hogy a megfelelő ember töltse ki. Hannie. Én úgy érzem te vagy az az ember, aki kitölti az űrt az ujjaim között, és a szívemben. A kirakósom hiányzó darabja vagy.

Pironkodva figyeltem. Arcomra puszilt, ujjainkat pedig újból összekulcsolta.
- Menjünk haza, az arcod kezd hideg lenni. Otthon majd felmelegítelek.

Már most felforrósítottad mindenem Lee Minho.

Visszaérve a meleg lakásba a kanapéra kuporogtunk egy-egy pohár teával, maga mellé húzott. Szinte bordái között voltam. Éreztem a melegséget, ami árad belőle, ami átjárja átfagyott testem, éreztem kalimpáló ketyegőjét, ami majd ki akar szakadni kalitkájából.
Finoman ki vettem kezéből a teát és ajkaim övéinek nyomtam. Finoman mozgattuk érzékszervünk, ajka olyan édes olyan érzéseket ébresztett fel bennem újból és újból. Nem bírtam leállni mézédes csókjairól. Felszusszanva orrom hegyére puszilt és összeérintette orcáinkat úgy bújt hozzám.

- Ezt akarom minden nap. - suttogta a levegőbe. Átkarolta a derekam miközben továbbra is szinte ölébe ültem.
- Amíg rám nem unsz, te is... itt leszek- mire magával szembe fordított.
- Hülyeségeket beszélsz Jagija. Sose tudnék rád unni. Arra az édes pofidra, azokra a gyönyörű szemeidre.

Teljesen ellepett minket a rózsaszínköd, a napok olyan meghitten teltek, tele kacagással, és tele beteljesületlen vágyakkal. Mindkettőnk kiéhezve, a másikra várta a megfelelő pillanatot. Nem akartam elsietni. Nem akartam Minhonak rosszat okozni azzal, hogy ráerőltetem a testiséget.

Féltem... még is kívántam minden egyes csókot.

Féltem lépni, féltem, hogy elutasít, féltem, hogy valamit elrontok.

Egymás mellett aludtunk, egymás mellett keltünk. Mindkettőnk teljesen elveszett néha a másik csókjába, és örömmel fuldokoltunk a szerelem tengerében, ami után boldogan szusszantunk fel mámorosan.

Az egyetemen szorongva ugyan de együtt mentünk be, majd a nagyobb szüneteknél egymást kerestük minél hamarabb, hogy akár azt a kis időt is lopva együtt töltsük untalanul.

Junghwa néha a folyosón egy-egy megvető pillantással ment el tőlünk tartva gondosan - igazából Minhotól- a távolságot, miközben mi boldogan enyelegtünk a padon.

Idilli volt. Egyre kevésbé féltem. Volt, aki mellettem volt, mindenek ellenére. Minho maga volt az angyal az életembe, aki csak úgy belecsöppent abba reménytelenségbe, ami körülvett. Aki elfeledte velem a rosszat és akinek az óvó kezei, mint támaszom, mind pajzsom volt. Aki reményt adott.