Violet |H. S. Hun|

ötödik fejezet

V i o l e t

"Helló, srácok!" Integettem Ellenek és Jaynek, rám néztek és mosolyogtak, de aztán mögém pillantottak, ahol Harry állt. Elle szemei tágra nyíltak, míg Jay szemöldökeit ráncolta. "Ő itt Harry." Mondtam rámutatva. Mosolyogva rázott kezet velük. Furcsa volt a helyzet, mert Elle folyamatosan vigyorgott rám, Jay pedig össze volt zavarodva. Milyen kedves fogadtatás.

"Szia Harry, én Elle vagyok, ő meg Jay. Na gyerünk, üljetek le." Rámosolyogtam Harryre és leültem Elle mellé, majd Harry is helyet foglalt, mellettem.

"Szóval, miről beszélgetettek?"

"Áh, csak hülye sulis dolgokról! Tehát Harry, te vagy az új fiú." Váltott Elle témát, kuncogni kezdtem.

Oh, Harry. Sajnállak. Jayre pillantottam, nevetett. Értetlenül meredtem rá, mire elő vette a telefonját. Éreztem, hogy rezeg az én mobilom pár másodperccel később, egy üzenetet kaptam Jaytől.

Sajnálom szegényt.

Kuncogtam, úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen. Elle egymás után szegezte a kérdéseket Harrynek, aki úgy válaszolgatott, mintha egy interjún lenne. Lopva rám pillantott és elmosolyodott, viszonoztam és a kezeimet kezdtem el bámulni.

Örülök, hogy segíthettem neki, tudom milyen érzés, ha nincsenek barátaid. Ugyanezt éreztem az első két hetemben és szörnyű volt, de most már ő sem magányos, mert itt vagyunk neki mi, ő az új tagja a kis csoportunknak.

2 héttel később.

Sóhajtva a fának döntöttem a hátam és a hajammal kezdtem el játszani. A rajz projektemen gondolkoztam, azt rajzolhatunk, amit csak szeretnénk egészen addig, amíg színes és ceruzával van elkészítve. Néha nehéz kitalálni egy olyan dolgot ami tetszik, mert annyi van belőlük, de mégis az agyam most olyan, akár az előttem fekvő fehér papír.

"Mit kéne rajzolnom? Hm, gondolkozz Violet-„

"Wow, most már m-magadban beszélsz?" Majdnem szívrohamot kaptam, mikor meghallottam az idegen - mégis ismerős hangot mögöttem. Harry kuncogott és én jól kinevettem magam. "Ne haragudj."

"Semmi baj. És igen, magamban beszélek." Az utóbbi két hétben Harry és én közelebb kerültünk egymáshoz, de azért Ellevel és Jayvel is együtt lógtunk. Egy szoros kis csoport lettünk, sokat szórakozunk éjjel-nappal.

De Harry hozzám került a legközelebb, mert mindketten imádjuk a művészeteket, de természetesen még sosem láttam egy munkáját sem, ahogy ő sem az enyéimet. Fura, nem? Nekünk? Egy kicsit sem. Úgy vélem sok közös van bennünk, mint például, szeretünk titokban tartani mindent.

"Miért?" Kérdezte, miközben leült mellém. Nem tudom, hogyan talált rám, de a park nincs messze a házainktól. Talán anya mondta el, merre vagyok.

"Mert nem tudom, mit rajzoljak a projektre." Mondtam frusztráltan.

"R-rajzold le, ami inspirál téged." Állította. Egyre kevesebbet dadog az utóbbi időben velem szemben, ezt vettem észre és valamiért ez különlegesnek éreztet engem. "Vagy ami lenni szeretnél." Elnevettem magam azon, amit mondott, mert emlékeztetett valamire. Össze zavarodva ráncolta homlokát. "Mi az?"

"Csak eszembe jutott egy vicces dolog." Válaszoltam. "Semmiség.

"M-mondd el."

"Amikor kisebb voltam, mindig is balerina akartam lenni." Elmosolyodtam a gondolatra és őrült vágyra, amiért régebben epekedtem. „Látod, hülyeség." Sóhajtottam, de ő a fejét rázta.

"Nem az, a-aranyos." Mondta. Rápillantottam és tekintetünk találkozott, úgy éreztem, minden megfagyott körülöttünk. Megszakítottam a kontaktust azzal, hogy az üres lapomra néztem, tudva hogy mit akarok rajzolni. És ezt neki köszönhetem.

"Azt hiszem, tudom mit szeretnék rajzolni." Törtem meg a csendet köztünk és rápillantottam. Bólintott.

"Azt hiszem, é-én is tudom." Fel akartam tenni azt a kérdést, ami már azóta cikázik a fejemben mióta először találkoztunk. „Mit szeretnél tudni?" Homlokomat ráncoltam, honnan a fenéből tudta, hogy kérdezni akartam valamit?

"Honnan tudtad?" Kérdeztem lesokkolva, elnevette magát a reakciómon.

"Egyértelmű."

"Miért dadogsz mindig? Illetve, nem kell válaszolnod. Sajná-" Kuncogott, most én voltam az, aki ideges lett és dadogott. Nem szerettem volna megbántani vagy valami olyat mondani, amit megbánnék.

"Dadogok, ha ideges vagyok és ha o-olyan emberek között vagyok, akikben n-nem bízom." Bólintottam, majd sóhajtott egyet. "És talán azért, mert nem b-beszélek sokat, kis k-koromban kezdődött.

"Észrevettem." Bólogattam, de aztán eszembe jutott valami. "Várj csak." Vigyorogtam, szemei kíváncsiságot sugároztak. "Azt is észrevettem, hogy egyre kevésbé dadogsz." Mondtam mosolyogva, elnevette magát.

"I-igen, mert bízom benned, Violet."