Violet |H. S. Hun|

harminckettedik fejezet

V i o l e t

"Violet, édesem. Kelj fel!" Kinyitottam a szemem és a mosolygó anyukámat pillantotta meg, ahogy finoman rázogat. Megdörzsöltem a szemem is hamisan elmosolyodtam. "El fogsz késni a suliból, kelj fel."

"Fent vagyok, anya."

"Jó! Készülj el gyorsan, mert valaki rád vár lent." Mondta anya, mire összezavarodtam. Ki a fene az?

"Ki vár-" Mielőtt befejezhettem volna a kérdésem, anya már ki is slisszolt a szobámból. Ásítva kászálódtam ki az ágyamból. Komótosan készültem el, semmi kedvem nem volt suliba menni.

 Lementem a lépcsőn, de senkit nem láttam a nappaliban. Anya nevetését hallottam a konyhából, amit egy férfi hang követtett. 

"Oh, Harry, egy igazi úriember vagy!"

"Köszönöm." Lassan léptem be a konyhába, anya rám nézett egy mosolygott.

"Jól reggelt, édesem!" Harry megfordult és aranyos, gödröcskés vigyort villantott rám. Oh, fogd be Violet! Türtőztetnem kell magam, nem nyerheti meg ezt a játékot.

"J-jó reggelt, Vio." Mondta felállva. Úgy mosolygott rám, mintha semmi sem történt volna, de nem viszonoztam. Ideges voltam.

 Hogy viselkedhet úgy, mintha mi sem történt volna és minden rendben van, amikor nincs?

"Harry azért van itt, hogy elvigyen téged a suliba. Ma korábban kell bemennem." Oh Istenem.

"Szóval, n-nem akarunk elkésni! I-induljunk!" Mondta Harry izgatottan. Wow, a reggelem tele van meglepetésekkel. A tegnap este előtt, úgy gondoltam volna ez egy csodás reggel, de most erősen kétlem.

 Mindketten kiléptünk a házból, én közben azon gondolkozva, vajon mi fog történni. Rossz előérzetem van, mindig is vele akartam lenni és több időt tölteni vele. 

 De most, csak minél messzebb akarok kerülni tőle. Nem csak tőle, mindenkitől. Senkiben sem bízom már. 

 Kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját, elmotyogtam egy köszönöm-öt és beültem. Miután ő is beszállt, beindította a kocsit. 

 Minden amit akartam, beérni a suliba, befejezni a napom és befeküdni az imádott ágyamba. Harry és köztem síri csend uralkodott, puha kezét lágyan kulcsolta enyémre. 

 Eltoltam magamtól és továbbra is az ablakon bámultam ki. Köhintett egyet, hogy magára vonja a figyelmem. 

"Eddig milyen a reggeled?" Kérdezte. Megforgattam a szemem és továbbra sem szólaltam meg. "K-kérlek, mondj valamit." Sóhajtotta.

 Az autó hirtelen félreállt. "Annyira sa-"

"Ne kérj bocsánatot." Vágtam közbe. "Csak ne." Végre rápillantottam és próbáltam kontrollálni a dühöm. 

"Meg szeretném magyarázni." Mondta. "K-kérlek, csak had magyarázzam meg."

"Megmagyarázni mit?" Hogy egy hazu-"

"Nem hazudtam, esküszöm." Ezúttal ő szakított félbe. "Nem tudnék hazudni neked, soha!"

"Hogyne." Nevettem szarkasztikusan. Egyetlen szavát sem hittem el. Elvesztettem a bizalmam mindenkivel szemben, és ez a legrosszabb ebben az egészben. Talán túlreagálom, de nem hogy megbántsanak.

"Bízom benned, Vio. Soha nem hazudtam neked és soha nem is fogok."

"És miért kéne hinnem neked?" Sóhajtott egyet és nem válaszolt a kérdésemre. "Miért?"

"Nem mondhatom el most rögtön, de had magyarázzak meg valamit."

"És mi lenne az? Mit akarsz megmagyarázni?"

"Nem játszadozom veled, t-tudom, hogy összezavarlak..." Megállt egy pillanatra és a kezeire nézett. "D-de meg vannak az okaim."

"Okaid?" Kérdeztem zavarodottan. Igaza van, annyira összezavar, hogy kezdem elveszteni a fejem. 

"Igen."

"Milyen ok-"

"Ne-nem mondhatom el." Rám pillantott és ujjait  a hajába vezette. A fejemet ráztam. "Csak... nem most, oké?" Szemei tele voltak reménnyel és esedeztek a válaszomért.

"Csak menjünk suliba, mielőtt elkésünk." Mondtam, majd visszatértem az előbbi pozíciómhoz, az ablakon bámultam a semmit és azon gondolkoztam, vajon hogy értette.

 Újra beletúrt a hajába és sóhajtva indította be a kocsit, ezzel elkezdődhetett a napunk.

"Anya, itthon vagy?"

"Kincsem, a konyhában!" Szólalt fel anya. Bezártam magam mögött a bejárati ajtót és mosolyogva léptem be a konyhába. A napom unalmas volt, mint mindig.

 Az óráim szinte egybefolytak, nem mentem le az ebédlőbe, helyette többször meglátogattam a könyvtárat, csak hogy ignorálhassak mindenkit. Még Ellet és Jayt is.

 Harryről sem vettem tudomást egész nap, habár a legtöbb óránk együtt volt. Nem próbált meg beszélgetést kezdeményezni velem szemben reggel óta, de folyamatos szemkontaktust tartott velem és figyelte minden mozdulatom.

 Nem fogok hazudni, élveztem. Nem tudom gyűlölni őt, de gyűlölöm, amit velem tesz. Az őrületbe kerget. 

"Beszélnem kell veled." Mondta anya, aggódni kezdtem. Leültem egy székre vele szemben, ő csak mosolygott.

"Valami baj van?" 

"Nincs, kedvesem. De elmegyek a városból pár napra. Emy nénikéd beteg lett és gondoskodnom kell róla pár napig."

"Oh." A homlokom ráncoltam. Imádom a nénikém és hiányzik. De a suli miatt nem tudok anyával menni. "Remélem, hamar meggyógyul.

"Ja, én is." Bólintott. "És tudom, hogy nem tudsz velem jönni a suli mia-"

"nem probléma, anya."

"Tudom, de még sosem hagytalak egyedül és sajná-"

"Anya." Rámosolyogtam és megfogtam a kezét. "Jól leszek. Nem vagyok nyolc éves, tudok vigyázni magamra."

"Tudom, erős és gyönyörű lány vagy." Mosolygott, ezután szoros ölelésbe zárt.

"Mikor indulsz?"

"Holnap reggel."

"Hát, vigyázz magadra." Mondtam mosolyogva. Bólintott, felálltam és a szobám felé indultam. 

"Oh, Anne azt mondta, ha bármire szükséged lenne fordulj hozzá, és Harry fog téged minden reggel suliba vinni, mivel én nem leszek itt." Lefagytam és a szemeim kikerekedtek.

Oh nem.

"Hát nem egy igazi úriember?" Megfordultam, anya vadul vigyorgott. 

"De... az."