Szabad? (Bosszúállók f.f)

Part 7

Már sötét volt amikor felkeltem. Az írásom felett aludtam el. Fáradtam nyújtóztam ki és mivel megéheztem úgy gondoltam, teszek egy kört a bázison és megkeresem a konyhát.
Lassan nyitottam ki a szobám ajtaját. Nem akartam most találkozni velük.
Óvatosan lépkedtem le a lépcsőn. Az elágazásnál mivel balra a kezelő van így jobbra vettem az irányt. Nem hallottam semmit így kicsit bátrabban mentem közelebb. Halvány fény szűrődött ki a konyhából. Legalább megtaláltam. Kis neszt hallottam így közelebb merészkedtem. Ha nincs beszéd akkor egyedül van a személy.
Óvatosan léptem át a küszöböt és megláttam a bent tartózkodó személyt. Bucky.

-Szia! -köszöntem halkan mire felém kapta a tekintetét.

-Szia! Jobban vagy? -kérdezte miközben nekidőlt a konyhapultnak.

-Igen. Kiírtam mindent! -eresztettem meg egy halvány mosolyt.

-Örülök! -mondta majd el akart menni mellettem, de egy kérdést még fel akartam már tenni neki.

-Honnan? -kérdeztem mire megfordult. -Honnan tudtad, hogy mire gondoltam? Mikor azt mondtad, hogy már döntöttem! -pontosítottam

-Nem tudom! Egy megérzésem volt és bevillant. -mondta el és a szemébe őszinteséget láttam. Pár percig mind a ketten hallgattunk. Szerintem látta, hogy akarok még valamit és várt hátha összeszedem a bátorságom. Meg kell hagyni én is vártam arra.

-Sajnálom a kiborulásom! -suttogtam miközben továbbra is a szemébe néztem.

-Megértem és nincs harag bennem ne aggódj! -mosolygott rám majd a kezét a vállamra tette. Meglepődtem de a mosolyát viszonyoztam végül. Belenéztem a szemébe és azt a fájdalmat amit el akar takarni rossz nézni. Sokszor mondják, hogy szem a lélek tükre hát csak bele kell nézni egy olyan ember szemébe aki sokat látott és megértik mit is jelent pontosan. Rengetegszer láttam apa szemében is azt a fájdalmat amit a katonaság okozott, főleg a társa elvesztése. A lehető legrosszabb amit látni lehet. A legrosszabb pedig, hogy Bucky-éban is hasonlót látok. Kíváncsi vagyok mi történt az életében, hogy ilyen a tekintete.

-Sajnálom, bármi is történt a múltatban amit a lelked nem tud feldolgozni sajnálom és ha segítség kell hozzám fordulhatsz! -kedves mosoly után otthagytam a lefagyott férfit és visszamentem a szobámba ahol realizáltam csak, hogy a legjobb barátnőm gyilkosának ajánlottam fel a segítségem. De hát ha egy ilyen tekintetet látok nem tudok nem segíteni. Apát is sokáig nyaggattam, de utána sokkal felszabadultabb lett a tekintete. 

Mindegy, inkább elmegyek fürdeni hátha tisztul kicsit a fejemben lévő zűrzavar. Megengedtem a kádba a vizet majd pizsamát hoztam magamnak és bezárkóztam a fürdőbe. Egy kis zenével persze. 

Elmerülve a vízben elkezdtem gondolkozni, hogy is lehetne legyőzni ezeket a lényeket. Addig eljutottam, hogyha nagyon meglepő dolgot akarok akkor nekem is harcolnom kell velük. "Legközelebb..." utálom, hogy nincs igazam. Edzenem kell úgy ahogy annak idején. Mint Tina után. Elkezdtem egy box edzésre járni de egy év után sem segített az állapotomon, sőt volt olyan amikor előhozta. Lehet csak szerencsétlen választás volt, de abbahagytam. Utána apa tanított egy-két hasznos trükköt, mint például a pisztoly kezelését, de lelki erőm nem volt rendesen megtanulni használni. 

Ha beleteszem a porszemet a gépezetbe azzal, hogy megtanulok -főleg ellenük- harcolni akkor egy párszor meglephetjük őket, de az sem tartana olyan sokáig. Vagy addig kéne ezt bevetni amíg jobb ötlet nincs vagy a legvégén, hogy biztos összezavarjuk őket. Azt, hogy láttam őket -harcolni is és teljes formájukba- egy kimondhatatlan láthatatlan erőt adott. Olyan erőt, hogy én tudok segíteni, hogy nem vagyok haszontalan. Ebből fogok táplálkozni addig, míg újra vissza nem kapom teljes valóba az apámat. 

Az életem 180°-os frodulatot vett és muszáj alkalmazkodnom, vagy saját magamat fogom felemészteni. Ez az egy amit nem hagyok. Nem leszek saját magam ellensége újra. Nem teszem meg sem magammal, sem apámmal.

***

A gondolkodásom után már csak a puha ágyamra vágytam. Viszont nem aludtam sokat mert a reggeli nap majd meg vakított. Nehezen másztam ki az ágyból majd elkezdtem a napi rutinom ami az volt, hogy megkerestem a futós ruhám majd felöltözve jutott el az agyamig, hogy nem is tudom, hogy hol van az edzős részük.

-PÉNTEK! -soha nem fogom megszokni, hogy egy hanghoz szólok ami valahonnan a falakból jön.

-Igen Ms. Wilson?

-Merre van az edzőterem vagy van kinti futópálya? -kérdeztem és reménykedtem, hogy van kinti pálya mert gyönyörű idő volt.

-Az edzőterem egy szinttel lentebb található, valamint a kinti futópályához is azon a folyosón kell elmenni! -van, el sem hiszem. Soha többé nem megyek innen el ha ennyi minden van emberektől távol. Jó Stark-tól mit is várhattam volna?

-És PÉNTEK, van ébren valaki? 

-Igen Mr. Rogers és Mr. Barnes éppen a konyhában vannak és ha jól tudom a futópályához mennek!

-Köszi PÉNTEK! -mondtam majd a konyha felé vettem az irányt ahonnan éppen jött ki a két férfi. -Jó reggelt! -köszöntem nekik. Úgy látszik a csapat nem korán kelő és csak mi vagyunk fent.

-Jó reggelt Isabella! Hogy-hogy ilyen korán fent vagy? -kérdezte Steve

-Nagyon rossz alvó vagyok és a nap nem hagyott aludni így gondoltam kicsit edzek, de először meg kell találnom! -válaszoltam miközben a hűtőhöz léptem és kivettem egy üveg vizet.

-Mi a futópályára megyünk ha akarsz gyere nyugodtan! -ügyes vagyok vagy ügyes vagyok? Így kell ezt. Legalább tudok majd elemezni ugyanis rengeteg mindent elárul valakiről a mozgása.

-Ha nem zavarok akkor szívesen! -fordultam újra szembe velük.

-Ha zavarna nem mondtam volna! -Steve-ről Bucky-ra nézek.

-Akkor mire várunk? -elindultunk és miközben mutatták az utat végig néztem mind a két férfin. Steve kiállása magabiztosságot, kedvességet mégis fájdalmat sugároz míg Bucky kiállása úgyszint magabiztos de közben titokzatos, óvatos, félelmet keltő miközben látszik rajta, hogy valami bántja. Két teljesen különböző mégis nagyon hasonló testartás. 
Elemzésem közepette kiértünk a páylára. Az a tiszta levegő, imádom. Végre nem a büdös, füstös vársoban kell futnom. Leraktam a vizet a földbe majd Steve felé fordultam.

-Hány méter egy kör? -kérdeztem miközben kicsit megnyújtottam a lábaim.

-5-600 méter között. Ha nem bírod akkor nyugodtan ülj le! -mondta és azzal megindult a köröknek amiket Bucky már elkezdett. Halvány mosoly terült el az arcomon. Minek néz engem? Azóta futok amióta apa leszerelt. Napi szinten. Mára már eléggé jó az állóképességem így nem félek, hogy nagyon lemaradok. 

Felrakom a fülesem és beindítom a lejátszási listám. Először lassabb ütemű számok vannak majd egyre gyorsul és megint lassul az ütemük. Pont olyan ritmust adnak ahogy futok.
Meghúztam a copfom és belekezdtem én is a körökbe.