Szabad? (Bosszúállók f.f)

Part 13

Miután bekopogtam hallottam az ajtó mögötti motoszkálást így még gyorsan hátra néztem Wanda-ra. Már be ment a szobályába de nyitott ajtónál nézte, hogy mi fog történni. Mikor látta, hogy felé nézek egy biztató mosolyt küldött, majd nyílt az ajtó így arra szegeztem a tekintetem.

-Szia! -kezdtem megszeppenve. Meglepődöttséget láttam rajta. -Beszélhetünk? -úgy kalapált a szívem azt hittem kiesik a helyéről.

-Persze! -rekedt hanggal válaszolt majd utat engedett maga mellett így bementem a szobályába. -Baj van? -kérdezte rögtön mikor becsukta az ajtót. Leültem az ágy végébe és ránéztem.

-Csak beszélni akarok. Ha te nem akarsz akkor nem kell mondanod semmit de én szeretnék valamit mondani! -próbáltam határozott lenni de rettentően féltem hiszen amit mondani tervezek azt ilyen nyíltan még apának sem mondtam el.

-Végig hallgatlak bármiről is legyen szó! -ült le mellém mire úgy helyezkedtem, hogy szembe legyünk. 
Pár percig néma csendbe ültünk egymás előtt ugyanis nem mertem megszólalni. Egyszerűen nem ment de minden bátorságomat és beszélőkémet összeszedtem és halkan bele kezdtem.

-Miután Tina meghalt korházba keltem fel. -félig rá pillantottam és láttam, hogy valamit mondana de feltartottam a kezem jelezve, hogy ne. -2 napra rá keltem fel és akkor még nem tudatosult bennem. -mély levegő -Még aznap elengedtek pár vizsgálat után és apa átvitt a házukhoz. Ott szembesültem vele teljesen. Az édesanyjával együtt sírtunk a temetésen és utána áthívott, azt hittem társaság kell neki de nem adni akart valamit. Tina naplóját. -a látásom egyre csak homályosult ezért lehajtottam a fejem. Se apa, se Dr. Roberts nem tud többet erről. -A naplóban leírta, hogy szerinte mennyire sokat segítettem neki mikor a szülei elváltak és a terapeuták akikhez elrángadták fele ennyit nem értek. Ennyit még apa is tud. Viszont, azt nem, hogy volt egy olyan bejegyzése amiben azt írta, hogy "Ha rajtam múlik akkor soha nem fog szomorú lenni. Hálám örökké üldözni fogja és mindig segítek majd neki!" -éreztem ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon. -Ez az utolsó bejegyzése volt, de volt ott egy olyan amit 11 hónappal azelőtt írt. Abban éppen azt tervezte, hogy vagy megszökik vagy megöli magát. Ezt akkor írta mikor a szülei próbálták "csendben" elrendezni a válást de Tina meglátta az apját akit istenített egy másik nővel. Addig rendgetegszer elmondta, hogy olyan férjet akar mint az apja hiszen nem csak őt de az anyukáját is szereti. Ezután elolvastam az összes írását. Ott leírta részletesen, hogy melyek voltak azok a szavak vagy mondatok amik átsegítették azon az időszakon és szinte mindegyik tőlem származott. -elkezdtem szipogni már de jó érzés volt elmondani -Akkor néztem jobban utána a pszichológia szaknak. Akkor tudatosult bennem, hogy én ezt szeretem és jó vagyok benne. És utána ahogy elkezdtem járni Dr. Roberts-hez egyre jobban éreztem azt, hogy ide való vagyok de nem a páciens székbe. Ha nem hal meg Tina, soha nem látom mit is gondolt igazán. Soha nem lennék ott ahol ma. Nem láttam volna annyi mindent. Nem tudnám mi akarok lenni. Nem hallanák annyi rosszat. -minden mondatom után szipognom kellett. -Tudom, hogy büszke rám és nekem ennyi elég, ugyanis az évek alatt rájöttem arra, hogy még mindig itt van és segít. Csak már nem tudom megölelni mikor bajom van de senki sem tudja megölelni az őrangyalát! -ránéztem és egy szomorkás mosolyt engedtem meg magamnak. Zsepit nyújtott amit elfogadtam.

-Amilyen erős vagy biztos büszke rád! -nézett mostmár a szemembe.

-Azért mondtam el, mert akartam, hogy tudd segítettél is! Tudom, hogy hirtelen reagáltam amit azóta megbántam mert nem ilyen vagyok! Mindig bele tudom képzelni más emberek helyzetébe és próbálom a legjobb tudásommal segíteni őket de...sajnálom! -a mondat végére már csak a lábfejemet bírtam nézni mert igaz minden szavam. Éreztem ahogy gyengén felemeli a fejem csak azért, hogy a szemembe nézzen.

-Nem kell bocsánatot kérned! Semmiért! Sőt nem is kell megbocsátanod nekem hisz csak egy szörnyeteg vagyok! -lefagytam egy pillanatra a mondata miatt. Egyik beteg sem mondta eddig magára, hogy ő egy szörnyeteg! Első felindúltságomba felpofoztam és utána felállva arcát a kezembe véve kezdtem el beszélni.

-James Buchanan Barnes ha még egyszer azt mered mondani magadra, hogy szörnyeteg vagy esküszöm még Bruce sem fog tudni összevarni! Minden emberrel történnek rossz dolgok és sokan ezért ÖNSZÁNTUKBÓL cselekednek rosszat! De te nem tartozol közéjük! Jó ember vagy! És segítek, hogy te is így gondolt magad! - a végére kicsit lentebb guggoltam így egy szintbe kelült a szemünk de még mindig kezeim közt fogtam az arcát.

-Miért segítesz? -kérdezte suttogva de a közelségtől tisztán hallottam.

-Mert mindenki megérdemel egy második esélyt! -erre a mondatomra egyik kezét a jobb kezemre csúsztatta és leakarta venni onnan. 

-De én nem! 

-Megérdemled, ahogy az alvást is! -simítottam végig bal hüvelykujjammal a szeme alatti karikán. Megdermedt érintésemre és a jobb kezemet is elengedte. -Hadd segítsek úgy isten igazán! Kérlek! 

-Mármint?

-Hagyj segítsek aludni, szabadulni, boldognak lenni. Úgy ahogy régen érezted! -leengedtem a kezem és leguggoltam előtte teljesen -De ehhez muszály megbíznod bennem! Képes vagy rá? -kíváncsian néztem kék szemeit amiben mint egy vihar a tengeren úgy tomboltak az érzelmek.

-Te mit érsz vele? -kérdezte mire egy vigyort villantottam felé.

-Tekintve, hogy Tony elintézte, hogy itt töltsem a gyakorlatom egy részét, tapasztalatot! 

-De hogy gondoltad? Valami masinával átveszed tőlem az álmokat vagy mi? -nem hitt nekem.

-Ahhoz, hogy elmúljanak beszélned kell mindegyikről! De addig altató! -végére ilyedten nézett rám

-Csak ne akarj tűt belém döfni! -komorult el újra. Nehéz eset. 

-Ezek szerint a gyógyszerek nem elég erősek! -már kezdett fájni a lábam így nem egyszerűséggel leületem töröküllésbe.

-A szérum miatt amit kaptam gyorsabban felszívódnak és fele olyan hatásosak! -nézett el a másik irányba. Gondolkmodni kezdtem. Valahogy tuti rá lehet venni, hogy aludjon. De amíg ezen gondolkodok valamivel el kell ütni az időt.

-Ettél már? -kérdeztem teljesen hirtelen.

-Hogy jön ez ide? -mivel nem válaszoltam és csak kérdőn meredtem rá egy sóhaj kiséretében választ adott. -Nem!

-Akkor megvan mit csinálunk! -pattantam fel állóhelybe, majd kezemet nyújtottam.

-Nem vagyok éhes! -erre a kijelentésére megfogtam a kezeit és egy kicsit rántottam rajta.

-Tekintve, hogy tegnap se sokat ettél már éhesnek kell lenned! A testedet pedig nem bűntetheted! -nem kellett tovább noszogatni szerintem feladta, így gyors léptekkel húztam ki a szobából egészen a konyháig. -Te leülsz! -mutattam a bárszékre. Végre megértette, hogy velem ne vitatkozzon.
Bár lehet még fáj a pofon hisz az ujjaim nyoma még ott virítanak a borostája mögött.