Blind and Frozen I-III. Befejezett

10. Kuszkusz

Szégyenlősen sompolyogtam az egyik szabad szék mellé, majd kihúztam, és leültem rá. Maddox velem szemben foglalt helyet a hosszú asztalnál, míg Hádész természetesen az asztalfőnél helyezkedett el.

A pillantásom a különféle húsokkal megrakott díszes tálra esett, majd továbbsiklott a köretek felé, ahol volt rizs, sült krumpli, grillzöldségek és még talán kuszkusz is. Ki a fene eszik itt kuszkuszt?

Épp, hogy átszaladt a kósza gondolat az agyamon, az alvilág istene a kuszkusz felé nyúlt, majd szedett belőle magának egy nagy adagot. Hálát adtam én éppen mindenkinek azért, hogy nem mondtam ki ezt hangosan.

Hádész után Maddoxra emeltem a szemem, aki nagy elánnal pakolta meg a tányérját sült csirkecombbal, kacsacombbal és rengeteg sült burgonyával.

Kínomban hátradőltem, és halkan felsóhajtottam. Sosem rajongtam a mások előtt történő evésért, és ez azóta sem változott, hogy valamiféle istennő lettem, vagy mi. Magam sem értem, hogyan, de visszaragasztottam a szobor kezét, így bármennyire is logikátlannak tűnt, valami történt velem, miután megittam azt a furcsa löttyöt.

– Nem eszel, Vespera? – pislogott rám Maddox, teliszájjal tette fel a kérdést.

– De – motyogtam, miközben a finomságokra meredtem, de a karom nem mozdult, hogy szedjen magának egy adagot.

– Talán nincs az ízlésedhez méltó fogás? – tudakolta Hádész két falat között.

– De, köszönöm – sütöttem le a tekintetem, majd kényszerítettem magam, hogy elvegyek egy szelet steakre hajazó húst és egy kis rizst mellé. Végig szégyen keringett bennem, úgy éreztem, egy csapat áll körülöttem, és mind engem szuggerálnak, hogy vajon mennyit tervezek enni, és ha átlépem az általuk szabott határt, fennhangon elkiáltják magukat: malacka.

Erőt vettem magamon, és a kezembe fogtam a kést és a villát. Lassú mozdulatokkal kezdtem enni. Az ételt ugyan kimondottan finomnak ítéltem, mégis felfordult a gyomrom a helyzettől, amibe kerültem, így három kicsit sem magabiztos falat után letettem az evőeszközöket.

– Szóval Vespera – kezdett bele Hádész –, beszéljük ezt át!

– Mit? – suttogtam megilletődötten.

– A képességeid – felelte a homlokát ráncolva.

– Ó, rendben – hebegtem, mint egy kislány. Valamiért azt hittem, szóvá fogja tenni, hogy abbahagytam az étkezést. Lehet ideje volna felkeresnem egy pszichológust a tévképzeteim miatt.

– Azt állítod, hogy letört az egyik műremek keze, de te visszahelyezted – hozta fel, mire bólintottam egyet.

– Azt mondta – bökött felém egy csirkecombbal Maddox –, arra gondolt, hogy összeforrjon a szobor – csámcsogott tovább. Legszívesebben a szemem forgattam volna erre a felettébb érdekes kiegészítésre, de mégsem tettem.

– Tehát kivetítetted az akaratod – vonta le a következtetést Hádész. – Ez nem egyedi, erre bármelyik isten képes.

– Az gáz! – kapott be egy burgonyát Maddox.

– Akkor mi lehet az én egyedi valamim? – tettem fel bátortalanul a kérdést, és a női alakba tetszelgő férfira pillantottam. Továbbra is elképesztőnek tartottam Aprodité külsejét. Azok a lágy vonások, mintha csak egy kifutóra tervezték volna. Pontosan így fest egy istennő.

– Bármi – rántott vállat Hádész. Komolyan? Kösz!

– Remek – mormoltam az orrom alatt.