Blind and Frozen I-III. Befejezett

III./ 11. Ismeretlen feladó

VESPERA

Mióta visszatértem a valóságba, valahogy semmi sem akart működni bennem. Folyamatosan azon őrlődtem, amit Maddox mondott azon az estén. Én keltettem benne heves érzéseket, ami egyrészről rendben van, másrészről pedig borzalmas. Teljesen összezavarodtam tőle, méghozzá annyira, hogy képes voltam esténként át azt elemezni, mit érez, amíg aludt. Persze ilyenkor nem sokat tapasztaltam, mindössze a nyugodtság áradt belőle. Amikor ébren volt, nem mertem kiolvasni az érzéseit, féltem tőle, megbántom vele, hiszen igazából nem adott okot a kételkedésre, mégis itt bujkált a bensőmben.

Egyszerűen nem bírtam elfelejteni, amit az edényben lévő hasonmás mondott nekem. Itt élt bennem, mélyen befúrta magát az agyamba, és kellően kínzott. Az esetek nagy többségében, azon tűnődtem, mi van, ha az egészet én hoztam elő belőle? Elképzelhető, hogy sosem vetett volna rám szemet, amennyiben én nem változtatom meg az érzéseit? Önkéntelenül hajszoltam bele egy kapcsolatba?

Nem ismertem a választ, és hiába agyaltam, egyre lejjebb zuhantam. A lelkem vérzett a tanácstalanságtól, a szívem pedig ezer darabra tört, amikor rájöttem, elképzelhető, hogy Maddox sosem szeretett engem igazából, mindössze én befolyásoltam, így nem maradt választása.

Egyelőre elhessegettem a gyötrelmes gondolatokat, majd felmarkoltam a táskám, és az orrom lógatva kivánszorogtam a tanteremből. Mára véget ért a tanítás, így végre hazamehettem.

Mostanában nem tudtam eldönteni, hol rosszabb. Otthon, Maddoxszal a kételyek közt dagonyázva vagy itt, ahol mindenki utál. Megkockáztatnám, újabban ramatyabbul éreztem magam, mint fél évvel ezelőtt, és ez hatással volt az egész életemre. Türelmetlenné váltam, hisztiztem, meg folyamatosan töprengtem, mit kéne tennem, hogy rájöjjek, Maddox tényleg szeret-e, vagy csak én erőltettem rá.

– Milyen napod volt? – mosolygott rám Maddox, amikor elé értem. Rögtön odavont magához, és nyomott egy csókot a számra. Ezekben a pillanatokban, amikor így bámult rám, elhittem, hogy szeret.

– Unalmas – válaszoltam, miután beültünk a kocsiba –, de legalább ma békén hagytak.

– Örülök neki – kulcsolta össze az ujjaink, aztán elindultunk végre.

Egy ideig csendben utaztunk, és akkor lepődtem meg a legjobban, amikor Maddox egyszerűen elhajtott a házunk előtt. Csodálkozva pislogtam rá, ugyanis nem teljesen értettem, hova megyünk.

– Ott laktam – böktem a ház irányába.

– Tudom, szerelmem – nevetett fel –, de van egy kis dolgunk.

– Micsoda? – kíváncsiskodtam, hiszen nem számítottam rá, hogy a szerda délutánt valahol máshol töltöm, és nem a szobám falai között. Nem mintha megbeszéltünk volna bármit a napokban. Én kussoltam, ha kérdezett, reagáltam, Maddox meg néha-néha rákérdezett, mi bajom van. A legtöbbször a semmit láttam a legmegfelelőbb válasznak.

– Utálni fogsz – kuncogott tovább. A jókedve engem is halvány mosolygásra késztetett, még akkor is, ha ilyenkor aggódtam a legjobban. Most is befolyásolom? Ebben a másodpercben gyűlöltem, hogy az érzelmek istennője vagyok. Miért nem lehettem mondjuk a méheké vagy a galamboké? Esetleg az árva kiscicáké? Még a macskákkal is megbarátkoznék, ha erről lenne szó. Sokkal egyszerűbb lenne az életem tőle. Összeszedném az összes kóborcicát, megfürdetném őket, megetetném. Mounty eljátszana velük. Mármint nem vacsorának vinném őket haza, habár lehet, szívesen megreggelizni a kis szőrpamacsokat.

– Na, miért?

– Arra gondoltam, hogy lelépünk – rántotta meg a vállát, mire a szemöldököm felszaladt.