Blind and Frozen I-III. Befejezett

II./ 22. Hamis áruló

MADDOX

A tegnap esti malackodás után, határozottan jól telt a nap vége. Vacsora közben Carol felhozta, hogy társasozhatnánk, így alkalmam nyílt mindenkit porrá alázni Monopolyban. Még csak nem is csaltam, bár nem tudom, ebben a játékban hogyan lehetne.

Szegény Ves annyira nem élvezte, hiszen állandóan a börtönben kötött ki vagy vissza kellett lépnie pár mezőt. Azért a végén megnyugtattam, hogy megosztom vele az ingóságaim, nem hagyom utcára kerülni, és nekiadom az állatkertem, amiben folytathatja a hónapokkal ezelőtt elkezdett ismerkedést a süncsaládokkal.

Még Jackson is elődugta az orrát a végére, és lesújtó pillantások kíséretében csatlakozott az egyik szabad székre. Ugyan nem szállt be, de sikerült csendben maradnia, ami bizony örömtelinek bizonyult.

A társas után szétszéledtünk, mindenki elsietett a maga dolgára, így én és Ves is belemerültünk egymás társaságába.

Éjfél körül kerültünk az ágyba, és hajnali kettő körül aludhattunk el, aminek az lett az eredménye, hogy délben ébredtünk. Athéné nem díjazta, a kardjára támaszkodva várta Vest az udvaron, és kérdés nélkül esett neki.

Ahogy elnéztem, Ves rengeteget fejlődött. Még azt is megkockáztattam volna, hogy képes lenne összecsapni egy Athéné-hoz hasonló ellenséggel is, de ettől függetlenül nem szeretném, hogy így alakuljon. Sejtettem, egyszer elkerülhetetlenné válik, de reméltem még messze van az a nap.

Amíg ők kardoztak, én kísérleteztem. Lehuppantam a ház tövébe, majd Bark és Mounty mellém telepedett.

Mivel mindenki azzal zaklatott, hogy elméletileg képesnek kellene lennem látni a jövőt, úgy döntöttem, megpróbálkozom vele. Először kicsiben kezdtem, ezért igyekeztem azt megtudni, mi lesz a harc végkimenetele.

Erősen koncentráltam, még a szemem is behunytam, hátha az segít, de sajnos nem történt változás. Egy darabig még küzdöttem, de pár perc viaskodás után feladtam. Ezek szerint többé nem működik. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, bár valamennyire zavart, hogy egy képesség, ami kiskorom óta a lényem része volt, eltűnt.

Istenek! Igazából mocskosul irritált, amiért nem működött. Oké, a szörnyű alvásparalízisre hasonlító élményt nem vártam vissza, de a látás képességét nagyon is. Egyes esetekben sokat könnyített az életemen.

Felsóhajtottam, majd újra becsuktam a szemem. Nem adhattam fel, az abszolút nem rám vallana. Addig fogom csinálni, amíg végre sikerül!

A kellő motiváció megtalált, de továbbra sem sikerült elérni a jövőt. Talán már fél óra is eltelhetett, de nem ment. Hiába igyekeztem átesni egy másik tudatállapotba, valamiért nem akart összejönni.

– Maddox! – zökkentett ki Ves hangja a dühös merengésből, ugyanis sikeresen felhúztam magam a végére. – Te alszol?

– Nem – emeltem rá a pillantásom. – Próbálom látni a jövőt, de egyszerűbb lenne, ha csak kivárnám, mi történik, mert amúgy rohadtul semmi!

– Túlságosan rágörcsölsz – bökött felém Athéné a kardjával. – Ne kényszeresen akard, legyél türelemmel, és sikerülni fog!

– Jól van, köszi – vetettem a fejem hátulját a vakolatnak, majd végigsimítottam a két kutya hátán.

Ezzel el is terelődött rólam a figyelem, és folytatták a gyakorlást, míg én üldögéltem, és szuggeráltam őket. Megfogadtam az istennő tanácsát, és kicsit megfeledkeztem arról, amit szeretnék, és más vizekre tereltem a gondolataim. Például stíröltem egy kicsit Vespera fenekét. Az sosem árt, nem igaz? Jó csajom van, nem vitás!