Blind and Frozen I-III. Befejezett

II./ 2. Halhatatlan

MADDOX 

Már megint fuldokoltam, ahogy az elmúlt három hónapban szüntelenül. Akárhányszor kipillantottam a faház ablakán, úgy éreztem, még mindig visz magával a víz kegyetlen sodrása, hogy lassan, de biztosan örökre elnyeljen.

Odakint csend honolt. A szél meglebegtette a magasra nőtt füvet, az egyetlen fenyőfa, mely odakint búslakodott, jobbra-balra táncolt. Minden alkalommal arra vártam, hogy kidőljön. Akkor legalább történt volna valami. Bármi.

A legtöbbször az jutott eszembe, pont olyan sivár ez a környezet, mint az idő, amit Ves nélkül töltöttem. A hiánya mostanra már teljesen felőrölt.

A bűntudat megállíthatatlanul marta a szívem, akárhányszor végiggondoltam, hogyan hagytam ott Vesperát. Egyedül, válaszok nélkül, kétségbeesetten. Nem ezt érdemelte, de tudtam, a látomás beteljesülése elkerülhetetlen. Az egyetlen megoldás pontosan az volt, ami történt.

Életemben nem féltem még annyira, mint aznap. Árész pengéje könyörtelenül hasította fel a bőröm. Az erőm elfogyott, a fülem zúgott, a látásom elhomályosult, de nem számított. Vérben úszva, elgyengülve, de elkúsztam a Sztüx partjáig. Emlékszem, a levegő belém szorult, amikor a túloldalt keservesen zokogó Vesre néztem. Nem akartam beleugrani, nem akartam elhagyni őt, azonban, ha nem teszem meg, az új otthonom a Tartarosz mélye volna.

Az áramlat úgy cibált, mint egy rongybabát, a szám túl gyorsan telt meg a leginkább homok ízű vízzel. Lehet hallucináltam, de valami elkapta a lábam, és megpróbált lerántani magához. Öntudatlanul kapálóztam, és rúgtam le magamról, de az is elképzelhető, mindössze a képzeletem játszott velem. Nem tudom, de abban a percben eluralkodott rajtam a rémület.

Az időérzékem köddé vált, a halántékom lüktetett, a karom elzsibbadt. A sötétség elragadott, és akkor azt hittem, ennyi volt. Vége mindennek, és elbuktam. Elrontottam, ezért megbűnhődöm.

Végül nem így alakult. Laikusként azt mondanám, megkegyelmeztek nekem az istenek. Félistenként pedig azt, hogy szerencsés vagyok. Szerencsés, mert az apám tartott annyira, hogy időben előrukkoljon ezzel a tervvel, és extrán szerencsés, mert sikerült is kivitelezni.

Meghaltam, de mégsem. Halhatatlanná váltam.

Amikor kinyitottam a szemem, minden sötétnek tűnt, mintha az örök éjszakában ragadtam volna. A kép csigalassúsággal tisztult ki előttem, és megpillantottam egy nőt, kinek a fején agancsszerű tüskék mutatkoztak. Az arcom paskolta, mint egy kisfiúnak, és hangosan szidott, amiért belement Apollón alkujába. Hekatét, az alvilág boszorkány istennőjét nem töltötte el túl sok örömmel, hogy rám kellett pazarolnia az idejét. Elmondása szerint, untató vagyok. Lehet így van, de nem bánom. A lényeg, hogy kihorgászott onnan, és eljuttatott ide.

Elsőre leginkább amolyan se kép, se hang érzések keringtek bennem, hiszen felkeltem a halálból, közben élénken élt az agyamban, ahogy elvisz a folyó, és egyszerűen elhagy az élet.

A második napon már egészen magamhoz tértem. Habár akkor még nem ocsúdtam fel, szinte fel sem fogtam, mit vittünk véghez Hádész és Árész tudta nélkül. Elvettünk valamit, amit nem szabadott volna. Felhasználtunk egy olyan tudást, amit előttünk nem sokan mertek: a Sztüx eltitkolt varázserejét, ami minden bátor vállalkozónak olyan fegyvert ad a kezébe, amiről még ő maga sem tudja, miféle következménnyel jár.

Én sem tudtam. Még csak nem is gyanítottam. Oké, semmi durva dologgal egyébként. Legalábbis testileg. Lelkileg azonban kegyetlenül megterhelő. Feldolgozni azt, hogy a halál többé nem opció, szinte elképzelhetetlen. Közben tisztában lenni azzal, ezentúl minden egyes alkalomra emlékezni fogok. Ha megölnek, feltámadok, de az érzés és a tudat megmarad.