Blind and Frozen I-III. Befejezett

II./ 8. Prófécia

MADDOX

Az ujjaim között egy fiolát forgattam. Érdeklődve figyeltem, ahogy a sárgás lötty minden egyes mozdulatomnál átfolyik az üveg egyik részéből a másikba. Olyan furcsán hidegnek tűnt, de igazából az egész helyiség, ahol tartózkodtam. Idegen és rideg. Megfordultam, és hunyorogva szemügyre vettem egy ajtót, mely valószínűsíthetően egy folyosóra vezetett. Odakint sípolt a szél, ijesztőnek bizonyult, mégis nyugodtság áradt szét bennem. Minden egyes porcikámban éreztem, hogy biztonságban vagyok, még annak ellenére is, hogy nem ismertem ezt a leginkább pincére hajazó szobát. Még a homály sem zaklatott fel, mintha csak tudtam volna, hogy jó helyen vagyok.

Az ajtó hirtelen tárult ki: Apollónnal találtam szemben magam. Komor arckifejezése láttán felvontam a szemöldököm, de nem mertem firtatni.

– Új korszak hajnalának szülötte, ki szűz méhben foganva jött e világra, életen és halálon túl járva, meglátva, mi igaz, mi keserű. Az érzések medrében keresve, megragadva azt, ki számít, kezei közt hullik el Zeusz vérének szülötte. A jövő a kulcs, mely ott lebeg előtte: pólemos, aíma, néa archí. (háború, vér, új kezdet)

– Tessék? – kérdeztem vissza csodálkozva.

– Most menj!

A rohadt életbe!

A szemhéjam felpattant, és egyenes háttal felültem. Nagyokat nyelve meredtem az előttem lévő falra, és igyekeztem feldolgozni, amit láttam. Mert láttam. Láttam, baszki!

Valami itt határozottan nem volt rendben. Ugyan a szívem hasonlóan vágtázott, mint minden egyes alkalommal, amikor megszakította egy látomás a pihenésem, egyáltalán nem rémlett fájdalom, sem görcsös, alvásparalízisre hajazó tudatállapot. Végig megrendítő nyugalmat érzékeltem, és ez... más volt, mint ez idáig.

Talán Vesnek van igaza, és átalakul a képességem?

A gondolatra oldalra pillantottam, majd beszívtam a levegőt, amikor rájöttem, hogy ő még bizony alszik.

Lentről, a galériától nem messzi ablakon már beszűrődött a napfény, így kitapogattam a párnák között megbújt telefont, és rálestem az időre.

A szemem elkerekedett, amikor tudatosult, hogy egy óra múlt. Kinyiffantanak minket, ha elkésünk! Ráadásul pont most kellett ilyen idiótaságokat látnom.

Abban valahogy biztos voltam, hogy a látomás be fog következni. Túl konkrét volt, és ami elhangzott, elég borzalmas ahhoz, hogy valamiféle téves nyom legyen.

Nem is húztam tovább az időt. Ves felé hajoltam, és kisimítottam a szőkésbarna hajszálait az arcából. Végigcirógattam a pofiját, majd lehajoltam, és egy csókot leheltem elnyílt ajkára.

– Ves – súgtam neki –, el fogunk késni!

– Még öt percet – mormolta álmosan, majd hátat fordított nekem, és begyűrte a feje alá a kispárnát.

– Nem lehet – rakosgattam odébb a sok haját, hogy hozzáférjek. Közelebb másztam hozzá, és átkaroltam a derekát. A feneke az ágyékomnak feszült, ami eléggé más mederbe terelte az eddigi gondolataim, de csak nem mászhattam rá ötödjére is, főleg most nem, mikor késésben voltunk. Ettől függetlenül a farkam máshogy vélekedett erről, de sajnos le kellett törnöm a lelkesedését.

– Ne! – motyogta hisztisen, amikor újra simogatni kezdtem az arcát.

– Ha nem kelsz fel, sosem tudod meg, hogy mit láttam – dobtam be az aduászt, és jól sejtettem, hogy erre egyből magához tér.