Van az a szerelem /Befejezett/

Szeretlek

Éjszaka van. A feketére festett égbolton aprón ragyogott az oly' messzinek tűnő csillagok serege, melyet az ablakomból kifelé bambulva pásztáztam. Miénk volt a világegyetem. Győztünk. Győztünk, s egyszerűen mégsem tudtam boldognak érezni önmagam. A teljesség mámoros hiánya tátongott bennem, s egyszerűen nem tudtam megbékélni a tudattal. Kevésnek éreztem önmagam. Apropó, egy kisebb kihagyás mellett elsiklottam.

Hidan eltűnése óta két hónap telt el. Mint utólag kiderült, teste apró darabokra szedve volt szétszórva egy idegen terület poros földe alá, ezáltal Őt harcképtelenné téve. Sosem találtuk meg. Az eset után hetekig keresgéltük, átkutattunk minden egyes földrészt, ahol lehetett volna, fűt-fát összevétve, de sosem lett meg. Soha az életben. Iszonyatosan hiányzott.. Illetve, hiányzik, még a mai napig. Hiába a győzelmünk édes íze, ha a rengeteg veszteség, s az azokból fakadó hiány miatt nem fenődik a fogamra. Túl sokat veszítettem. Túlságosan is marcangolta szét testemet, és lelkemet a fájdalom. Nap, mint nap kijárok az immáron nem is rejtekhelyünk, hanem amolyan főhadiszállásunk mögé felépített temető utcáira. Leülök Itachi sírja mellé, lassan végigsimítok rajta, s fejemet a keresztjére hajtom. Még a mai napig hallom a hangját. Remélem, mindannyian boldogok odafent. Igaz, Hidannek sosem tarthattunk amolyan igazi temetést, habár sosem találtuk meg testét, de síremléket neki is készítettünk. Megérdemelte. Hősies "halált" halt értünk, s a célunk beteljesedésének érdekében, ezért hát megtiszteltük azzal, ha még életben van valahol, bárhol a világon, tudja, mi mindig is emlékezni fogunk rá.

Az eszméletvesztésem után két napig feküdtem az ágyamban. Depresszióm mélyen felemésztett belülről, se nem ettem, se nem ittam semmit. Az összes chakrám szertefoszlott belőlem, s szépen lassan hagytam átadni önmagam a keserves mentális egészségtelenségemnek. Hiába próbálkoztak, senki sem tudott meggyógyítani, még Deidara sem. Sosem jelentettük ki, hogy egy párt alkotunk, és szerintem még jó magunk sem gondoltuk úgy, hogy azok lennénk, teljes mértékben úgy viselkedtünk egymással. Gondoskodott rólam, csókokat pihegett ajkaimra, s egy ágyban aludt velem immáron minden egyes éjszaka. Nem mintha bármi fogalmam lenne arról, hogyan is viselkednek az úgynevezett szerelmes párok egymással, de én ezt annak éreztem. Hálás voltam annak, hogy végre valami igazi lehetett az életemben.

Egy hét ágyban lézengés és lelki ápolás után sajnos akarva-akaratlanul is, de vissza kellett állnom dolgozni. Meg kellett kaparintanunk a kilenc farkú rókadémon szellemét, hogy teljes mértékben a miénk lehessen a győzelem. Sajnos lelki egészségtelenségem és hirtelen legyengülésem miatt nem voltam nagy segítsége a csapatnak. Kilenc teljes napig tartott, mire végeztünk a feladatunkkal. Rettentő nehéz, és megerőltető volt, talán soha ily nehéz nem volt még azelőtt, de nagy nehezen és a sok szenvedés ára után elértük a legvégét. Megnyertük a világegyetem elleni háborút egyszer, s mindenkorra.

Azóta, mint már korábban is említettem, az Akatsukiból fővezér-társulat lett. Miénk volt a főváros, s mindenki nekünk dolgozott. Aki nem akart behódolni nekünk, a pokol legmélyebb bugyraiban végezte. Elmenekülni senki sem tudott, hiszen az egész világot elérte hatalmunk. Mindenhol megtaláltuk az árulókat, s súlyós büntett érte bokájukat. Pain, és Konan lettek a világunk vezetői, s mindegyőnknek a különböző munkáink lettek a sors által kialakított hátramaradó tevékenységeink. Kisame és Obito voltak a felderítő kémeink, akik őrizték az illetlenek elől a központi épületet, s néha-ritkán portyázni indultak, ellenőrizni, hogy vajon mindenki a saját, neki kiosztott szerepét játssza-e. Zetsu volt az, aki a világ minden pontján őrszemet állt, hiszen Ő jutott át az egyik pontból a másikba a lehető leggyorsabban. Ő volt az, ki köpött egyből, ha bármi gyanúsat észlelt a megmaradt embereink közül, és egyből Nagatoék szeme elé cipelte azt. Deidara és én voltunk azok, akik a büntetéseket végrehajtották. Mivel mi maradtunk meg a leghidegvérűbb és legkegyetlenebb gyilkosokként ebben a birodalomban, ránk hárult a nemes feladat, mely szerint az emberekre kiszabott ítéletet a lehető legfájdalmasabban hajtsuk végre. Ebben az új világban nem voltak már sem börtönök, se nem jó magaviseletből fakadó szabadon engedések. Itt vagy a számodra kiszabott szerepedet játszottad, vagy pedig elnyelt a föld mélye, s a lehető legkegyetlenebb halált haltad. Ez volt a mi új, magunk által létrehozott, saját világunk.