Van az a szerelem /Befejezett/

Boldoggá teszlek

Sötét van. Beborít a teljes feketeség, s nincs itt senki rajtam kívűl. Térdelek. Valami furcsa. Hogy kerültem ide? Hol vagyok egyáltalán? 
Fel akarok állni, de nem sikerül. Visszaesek ülő pozícióba. Ekkor egy hirtelen erős fénysugár zavarja meg látásom, melynek köszönhetően reflexként karomat szemeim elé emelem, s úgy védekezem a kellemetlen világosság ellen. Mikor már érzem, hogy kezdek hozzászokni, lassan lehúzom végtagom az iménti helyzetéből, s hunyorogni kezdek. Egy ismerős arcot látok, mely kezét nyújta felém. Nem tudtam fókuszálni, hogy ki lehet, mígnem halkan megszólalt.

- Etsumi-chan.. 

Tessék? Chan? Még sosem hívott így senki. Nem értettem. Lassan kezébe helyezem az enyémet, ő pedig felhúz a földről. Ekkor megismertem. Fekete gomb szemeiről, ugyanazon színű hajáról, szürkés-fekete pólójáról. Itachi volt az. Mielőtt bármit is szólhattam volna, hirtelen karjai közt találtam magam. Magához szorított, s úgy ölelt át. Nem tudtam, mi folyik itt. Nem vagyok túl magas, ezért csak mellkasáig ért az arcom. Karjaimat lassan felemeltem, s folytattam tevékenységét. Annyi kérdésem van. Minden olyan bonyolult. 

- Mit keresünk itt, Itachi? - Kérdeztem tőle halkan, mire lassan kiegyenesedett.

- Csak szeretném, hogy boldog legyél. - Felelte. Tessék? Továbbra is össze vagyok zavarodva, mintha mindegyik mondata csupán csak véletlenszerű szavakból lennének összetéve. Szólásra nyitnám a szám, de ő csak közel hajtja fejét az enyémhez, s halvány puszit nyom hajamba. A kedves gesztustól elmosolyodtam, mire ő viszonozta azt. 
Ekkor Itachi egyre fényesebb színben pompázott, s mintha halványodni kezdett volna. Kérdően néztem rá, mire csak felemelte végtagját, s óvatosan végig simított arcomon. Lassan fülemhez hajolt, s halványan belesúgta.

- Vigyázz magadra. - S azzal szép lassan halványodott, mígnem teljesen eltűnt. Utána kiabáltam, de immár nem jött felém senki. Ismét egyedül maradtam.

Szívem ezerrel vert, s éreztem hogy egyre nehezebb levegőt venni. Felriadtam. Lassan végignéztem magam körül. A nap immár az égen, Kisame velem szemben levő fánál horkol, Deidara pedig a jobb oldalamon alszik

Szóval álom volt. De még milyen fura! Mire akart Itachi célozni ezzel? Mindegy is, elég sokat aludtunk, így ideje lenne elindulni. Észrevettem, hogy a jobb oldalamon fekvő szőkeség hosszú haja lelóg vállaimról. Kissé kuncogva felé nyúltam, s kezeimmel óvatosan körbe fogtam puha hajkoronáját. Hirtelen húztam rajta egyet-kettőt, mire az felébredt, s meglepődötten csapott rá végtagomra. 

- Köszi az ébresztést, törpe. Hmm. - Felelte húzott szájjal, mire felnevettem. Hiányzott már ez az érzés.
Lassan felszenvedtem magam a földről, s kinyújtóztam magam. Jól esett elernyedt izmaimnak a kellemes érzés. Miután végeztem, Kisame felé léptem, s leguggoltam elé. Karjaimmal vállait vettem célba, s hirtelen rázni kezdtem őt. 

- Ne aludj, álomszuszék! Vissza is kell érnünk! - Kiáltottam, mire a halfiú csak ködös tekintettel bámult egyszer felém, egyszer pedig a mögöttem álló Deidarára. 

- Na ez igazán jól esett, egy igazi köcsög vagy. - Mormogta a bajsza alatt, s utána ő is feltápászkodott, majd megmozgatta merev izmait.

- Akkor mehetünk is! - Feleltem, mire a srácok bólintottak. Lassan folytattuk az irányt otthonunk felé.

Egész úton az a fura álom járt az eszemben. Mit keresett benne Itachi? És mégis miért mondta azt, hogy "vigyázzak magamra", vagy "legyek boldog"? Nem értem, egyszerűen nincs semmiféle magyarázata a dolognak. Mindenesetre remélem, hogy jól van. 

Az idő hamar eltelt, beszélgettünk, elszórakoztunk egymással. Mire észbe kaptam, már ott álltunk a bejáratunk előtt. Mélyes sóhajtottam, mielőtt beléptünk volna. Hiányzott a hely, a többiek folyamatos harca egymás ellen, illetve Pain szigorúsága. Jut is eszembe, ő nem tudta, hogy elmentem. Huhh, jobb ha elkerülöm a találkozót vele. 
Pechemre a folyosó végén ő várt minket, illetve Konan, és Zetsu. Nagyot nyelve fordultam be, s vettem le köpenyemet magamról. Meg sem tudtam fordulni, hirtelen magam mögött éreztem egy hatalmas testet. Forró lehellete nyakamon égett, s úgy kezdett beszélni hozzám.

- Szerencséd van, hogy élve vissza tudtátok hozni Deidarát, különben most nem lennél egyben. - Morogta. Az igazat megvallva, féltem Paintől. Elég erős volt ahhoz, hogy bármikor ha kedve tartja, elpusztítson. 

- Sajnálom, Nagato. De muszáj volt mennem. - Suttogtam, mire az említett csak a fejét rázta, s eltűnt mögűlem, ezzel elég teret hagyva ahhoz, hogy elhagyjam a szobát. Már indultam volna, de Zetsu megállított.

- Várj itt, Etsumi. Az egész csapatnak megbeszélni valója van. - Felelte. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás, hiszen csak most értünk haza. Dünnyögve leültem a helyemre, s vártam míg a többiek is befutnak. Sasori széke felé pillantottam, s halványan elmosolyodtam. Remélem, jól érzi magát odafent. 
Hirtelen egy köhintés törte meg a csendet köztünk, s Zetsu állt fel Pain mellé. Hatalmasat sóhajtott, mielőtt elkezdett volna beszélni.

- Nem is tudom, hogyan kezdjek ebbe bele. Normál esetben érzelmek nélkül elmondanám, de Etsumi miatt ezt nem tehetem meg így. - Pillantott felém, mire csak kérdően felvontam szemöldököm.  Erre a mozdulatomra csak lesütötte szemeit, s úgy folytatta beszédét. 

- Mint tudjátok, Itachi.. elment harcolni az öccsével. Én végig a távolból figyeltem az eseményeket, és most arról szeretnék.. beszámolni - Elcsuklott a hangja. Éreztem, hogy a pulzusom magasra szökik, s hogy a lehető legrosszabbat fogja mondani. Az álmom is eszembe jutott, rettegtem attól, hogy mi fogja elhagyni Zetsu száját.

- Itachi nem bírta a csatát.. veszített. - Felelte. Nem. Nem hiszem el. A szívem éreztem darabokra törni, s szemeim kikerekedtek. "Veszített". Visszhangzottak szavai füleimben. 

- Etsumi.. - Fordult felém Kakuzu. Sőt, nem csak ő. Mindenki engem bámult. A pánikroham szélén álltam, verejtékeim lassan folytak végig testemen. Felpattantam székemből, s elviharzottam a szobám irányába. Magamra csaptam az ajtóm, s ágyamba zuhantam. Hagytam, hogy könnyeim eláztassák arcom, majd pedig a párnám. Zokogtam. Mindenem fájt. Nem tudtam felfogni hogy itt hagyott. Egyszerűen nem.

Eltelt két és fél óra, és én még mindig üveges  tekintettel ülök ágyam szélén. Senkinek sem nyitottam ajtót. A lelkem elhagyta a testem. Teljes szürkeséget éreztem csak magam körül.  A legjobb barátom. Szinte a testvérem, akinek az életem legféltettebb titkait is elmeséltem, már nincs e világon. 

Ekkor az ajtó halk nyitódására lettem figyelmes. Még hátra fordulni sem volt erőm, így csak hallgattam, hogy ki az, és mit szeretne. 

- Etsumi, figyelj. Van kedved.. kiszellőztetni a fejünket? Kipróbálhatnánk a visszavarrt karjaim. Hm. - Felelte halkan Deidara. Semmi kedvem sem volt megmozdulni, de teljesen mindegy. Neki mondhatok bármit, addig erősködne, amíg bele nem szakad. Halványan bólintottam, s óvatosan felálltam. Megfordultam, s a szőke bombagyártó király csak ott állt, és mosolyogva mutatta nekem friss karjait. Az arcára varázsolt kifejezéstől kissé nekem is jobb lett a kedvem, de lelkem még mindig üres volt. Az utóbbi megragadta karom, s kivezetett az épületből. Mikor kiértünk, megtelt a tüdőm friss levegővel, amely elég kellemes érzés volt, a bent töltött több óra után.  A mély levegővételem még Deidara is észrevette, s persze szóvá is tette.

- Na, látod hogy jó ötlet volt kijönni. Hm. - Mondta, mire csak biccentettem. Ekkor maga felé fordított, s mélyen szemeimbe nézett. Látta rajtam, hogy mennyire fáj. Immár teljesen átéreztem, hogy milyen is volt neki, mikor Sasorit veszítettük el. Nagyot sóhajtottam, s lefelé vittem tekintetem, de ő nem hagyta. Újdonsült karját felém emelte, s ujjaival állam alá támaszkodott, s maga felé mozdította.

- Nem engedem, hogy szomorú legyél, Estumi. Hm. - Súgta, majd szabad végtagját is felemelte, melyen a tenyere közepén fekvő nyílás rágni kezdett valamit.

- Nézd csak, törpe. Hmm. - Mosolygott, mire lepillantottam bal karjára. Körülbelül két perc csámcsogás és várakozás után a nyelve egy apró agyagból készült virágcsokrot nyújtott Deidara tenyerébe. Felém tekintett, s kezembe nyomta a kis művet. Elmosolyodtam, mire óvatosan fülem mögé tűrte gesztenyebarna hajam, s elpirult.

- Bármit megteszek, hogy mindennap ilyen kedves mosolyod legyen, Etsumi. 

Sziasztok! Remélem tetszett ez a rész is, melyben kicsit elkezdtem a románcot kiépíteni a két karakter között!^^ Annyi spoilert mondok, hogy az elkövetkezendő részeket inkább romantikus irányban fogom írni, ha ez megfelel nektek. Vigyázzatok magatokra, i love everyone<3