Van az a szerelem /Befejezett/

Nem engedlek el

~Deidara~

Hihetetlen jó érzés volt kis híján hat hónap után Etsumi puha, apró vállán feküdni, s álmodozni. Azt hittem, sosem jönnek el értem, és örökre annak a beteg kölyöknek a karmai közt ragadok. De hála Istennek nem így történt. Megmentettek. Megmentettek, és talán még az életemet is nekik köszönhetem. Nem lehetek elég hálás. De erről majd a jövőben gondoskodom.

Életem legszebb álmait aludtam, mikor is apró fájdalmat észleltem, amely a fejem tövéből jött. Mintha valami, vagy ebben az esetben valaki, a hajamat húzkodná. Halványan kiszabadítottam szemeim lehunyt szemhéjaim rabságából, s felnéztem. Etsumi volt az, s így próbált felébreszteni. Nem mondom, hogy a legkellemesebb reggelem, de ez is megteszi, amíg őt látom. Elképesztően hiányzott, és most végre itt van velem. Nem szúrhatom el, még meg sem merem kockáztatni hogy újból elveszítsem. Végre megtalált, nem fogom elengedni. Soha.

Mikor feleszméltem, csak ösztönből aprón rácsaptam fejemmel kis karjára, mire az elmosolyodott.

- Köszi az ébresztést törpe. Hmm. - Dörmögtem, majd lassan felhúztam magam a fű hívogató puhaságából, s megnyújtottam a kényelmetlen pozícióban való alvástól elernyedt izmaim. 
Mire végeztem, hölgy társam már Kisamét is felébresztette, kinek reakciójára csak aprón kuncogtam. Milyen nevetséges egy banda. 

Azzal lassan, de biztosan elindultunk úticélunk felé. A hátralevő idő viszonylag gyorsan eltelt, ugyanis végig nevettük az egészet. Örültem, hogy Etsuminak jó kedve van, és hogy annyi idő után nem veszítettük el egymást. Kisame pedig csak.. Nos, Kisame. Sosem változik.

Alig pár óra telt el, de odaértünk a helyszínre. Meg sem tudom fogalmazni magam, annyira hiányzott. A zöldellő fák, az óvatosan sistergő szellő, a nyugodt környezet, és persze a társaim hangoskodása. Már-már szinte elérzékenyültem, de nem mutathattam. Nem akartam, hogy csak egy picsogó kisfiúnak látszódjak, ezért nyeltem egy nagyot, s a többieket követve indultam el az épületbe.

Odabent Pain fogadott, jobb válla mellett Konannel, a bal felől pedig Zetsuval. A csapat másik, és egyben utolsó női tagja amint meglátott, elérzékenyült, s hirtelen elém rohant. Aprón átölelt, amit sajnos nem viszonozhattam, ugyanis karjaim még mindig hiányoztak a helyükről. De cserébe apró mosoly görbült arcomra, amelyet elégedetten fogadott Konan. 

Ám még mielőtt apró bájcsevejbe keveredtünk volna, Zetsu összehívott mindenkit. Fogalmam sem volt arról, hogy mit szeretne, de arckifejezéséből ítélve semmi jó nem származhatott belőle. 

Kifújva a sok stresszt, amely az elmúlt fél évben felgyülemlett bennem, helyet foglaltam az asztalnál. Lopva magam mellé tekintettem, ahol egykor Sasori társam ült, s figyelte unottan Pain semmitmondó, felesleges beszédeit. Hmm.. remélem jól érzi magát odafent. 

Mikor növény bajtársam belekezdett mondandójába, szinte a vénáimban éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Mindenki érthetetlenül bámult felé, főleg a kis törpe. Nagyot sóhajtottam, majd mindkét fülemet az illetőre szegezve hallgatóztam tovább. 

- Mint tudjátok, Itachi.. elment harcolni az öccsével. Én végig a távolból figyeltem az eseményeket, és most arról szeretnék.. beszámolni - Ohh, te jó ég. Már most tudom, hogy mit szeretne mondani. Ez nagyon, de nagyon nem lesz jó. Halványan Etsumi felé pillantottam, kinek szemeiben láttam a rettegést. A rettegést, a pánikot, s hogy érzi, mit szeretne mondani. Az elmém kattogni kezdett. Aggódtam. Mit fog csinálni? Hogyan fogja kezelni? A legjobb barátja volt.. Nem, nem hagyhatom, hogy összetörjön. Nem szabad átélnie azt, amit én éltem át Sasori halála után. Sosem hagynám..