Van az a szerelem /Befejezett/

Mi lesz, hogyan, és miért?

Egy új világban vagyok. Egy idegen helyen. Távol áll a valóságtól, mégis olyan hihető. A fellegekben érzem magam. Itt minden olyan.. tökéletes. Talán túlságosan is. 
Álmodom. Az álmok világa rabul ejtett, és én pedig ott ragadtam. De élvezem. Egészen addig, míg egy ismerős arcot látok. Szőke tincsei arcába hullanak, szemeit eltakarva. Bőre sápadt, teljesen felismerhetetlenné vált. Nem értettem mit keres itt. Aztán eszembe jutott.

Felriadtam. Levegőmet kapkodva ülök fel az ágyamon, és nézek szét a már üres sötét szobámban. Miért üres?  Rég volt. Nagyon is. Nekem ez a pár hónap kihagyás egy örökkévalóságnak tűnik. Hülyék voltunk. Túlságosan. Mélyet sóhajtottam, s felálltam. Ablakomhoz sétáltam, miközben szemeimet dörzsölve lábadoztam. Kiültem a párkányra. A sötét éjszaka rejtelmeire szegeztem tekintetem. Gondolkodtam. Merre jár? Hol lehet? Teljesen egyedül érzem magam. Felemészt belülről a tudat, hogy elment. Emlékszem, mikor látott minket Hidannal fél évvel ezelőtt. Mindenre emlékszem. Szemeire, az arcán levő sokkra. Arra is emlékszem, hogy elfutott. Azóta nem láttam. Senki sem látta. Az én hibám. 

Attól a naptól kezdve folyamatosan, minden egyes éjszakán álmaimba fészkelte magát. Egyszerűen azóta nem volt egy nyugodt alvásom sem. Meg akarom találni. Vele akarok lenni. Mindig is vele akartam. Szerelmes voltam. Teljesen elvakított, és olyat tettem, amit megbántam. Azt hittem, jó ötlet lesz, és elérem vele, hogy neki is fájjon. Elértem ugyan, de ezzel csak rontottam rajta. Látni akarom. Beleőrülök. Szeretem őt, és kikészít hogy nincs velem. Bár tudná. Bárcsak elmondtam volna. Véletlen kicsúszhatott volna a számon, vagy akár direktből is. De nem történt. Pedig ha sikerült volna, talán jobb is lehetett volna. Talán, ha akkor máshogy döntök, most nem itt tartanánk. De hibáztam. Óriásit.

Ekkor zajt hallottam kintről. Fejemet az ajtóra szegeztem, s a hang forrására koncentráltam. Mormogás volt, vagy valami olyasmi. Ki lehet fent ilyenkor? És a másik kérdés, miért? 

Leugrottam a pozíciómból, s az ajtó felé vettem az irányt. Kinyitottam résnyire, s fejemet odadugva próbáltam keresni az illetőt. Nem láttam. Körbenéztem, de sehol sem volt senki. Nem értettem. Képzelődöm?

Ekkor kopogást hallottam magam mögül. Riadtan megfordultam, s becsaptam az ajtót. Kisebb szívroham után rájöttem, hogy az ablakom felől jöhet a hang. Odafutottam, s mély levegőt vettem. Lassan kinyitottam, majd fejemet kihajtva bámultam lefelé. Egy hang szólt.

- Psszt..! Itt vagyok lent. Ugorj! - Mondta. Kissé meglepődtem, de úgy voltam vele, hogy nem veszítek sokat. Megtettem amit kért. Mikor leérkeztem, gyorsan lesöpörtem magamról a koszt, s az árny felé fordultam. Közelebb lépett hozzám, hogy a hold megvilágítsa. Itachi volt. 

- Mit szeretnél, Uchiha? - Kérdeztem érdeklődve. Tudta, hogy mit érzek. Nagyon jól tudta. Hiszen ő is hiányolta. Nyilván mindenki, persze, de ő hasonlóan, mint én. Figyelt rám. A lelkitársam volt.

- Ma sem tudtam elaludni. Nem bírok már ki több napot nélküle. Bejárnám az egész világot, hogy visszahozzam. - Mondta komor tekintettel. Sóhajtottam, s közelebb léptem hozzá.

- Vissza kell jönnie, különben bele fogok halni. - Suttogtam, majd fejemet Itachi mellkasára hajtva átöleltem. Szükségem volt valakire, aki tartja bennem a lelket, és az Ő volt.

- Tudom. Azért indultam, amit az imént említettem. - Felelte, miközben lassan fejemre helyezte tenyerét, s simogatni kezdett.

- Tessék? - Néztem fel rá értetlenül. - Azt akarod mondani, hogy az egész mindenségen átmész, hogy megtaláld? 

- Igen, de még mielőtt elmentem volna, eszembe jutottál. Nem hagyhatlak itt, főleg hogy ki tudja kikkel találkozom. - Ekkor megfogta vállamat, s mélyen a szemembe nézett. - Etsumi, velem tartanál? 

Nem tudtam mit feleljek. Lesokkoltam. De ellentmondani meg végképp sem tudtam volna. Ugyanazt szeretném, mint amit Ő. Szemeimben a könnyek felgyülemlettek, s mélyet sóhajtottam válaszadásom előtt.

- Igen, veled megyek! - Feleltem, miközben hangom remegett a fájdalomtól. De ez nem átlagos fájdalom volt. Ez a félelem fájdalma. A félelem attól, hogy mi lesz velünk. Pontosabban, mi lesz vele. 

- Tudom, hogy mit gondolsz. - Válaszolt, majd fülem mögé tűrte hajam, s lehajolt hozzám, hogy halljam, amit súg. - Megígérem, hogy nem fogunk csalódni. - Majd széles mosolyra húzódott a szája. Ettől a tekintettől én is úgy éreztem, hogy jobb kedvem van. 

- Most azonnal indulni szeretnél? - Kérdeztem érdeklődve, miközben könnyeimet töröltem.

- Hát, ha nincs belekötni valód, akkor igen. - Vágta rá.

- Rendben van, akkor várj meg. - Mosolyogtam, s elfordultam. 

Gyorsan a bejárat elé futottam, s minél halkabban megpróbáltam besétálni. Mikor beértem, körbevezettem tekintetemet az előtéren. Hiányozni fog egy ideig. Gyorsan felkaptam köpenyem, és a kalapom, majd könnyes búcsút vettem a rejtekhelytől. Visszamentem Itachihoz, aki ugyanott várt, ahol elváltam tőle.

- Készen állsz? - Kérdezte, s finoman kezembe helyezte sajátját. 

- Igen, azt hiszem. - Szorítottam meg tenyeremben levő végtagját, s elmosolyodtam. 

- Akkor menjünk. - Biccentett, mire elismételtem az iménti mozdulatát. 

S akkor elindultunk. Nem tudtam hova megyünk, mikor érünk oda, megtaláljuk e, ha igen akkor milyen állapotban. Ezer meg egy kérdés kavargott fejemben. miközben az Uchihával futottam.Izgatott voltam. Kalandvágyó, de rettegtem is egyszerre. Rettegtem attól, hogy nem éljük túl. Vagy esetleg Ő. Illetve azzal sem számoltam, hogy nem szóltunk senkinek. Homlokomra csaptam, s hirtelen megálltam. Az előttem levő kérdően nézett rám.

- Mi lesz, ha keresni fognak? - Kérdeztem lihegve.

- Nem fognak, hagytam egy levelet, hogy elvittelek magammal, és hogy egy ideig nem látnak. - Válaszolt kérdésemre, majd leemelte végtagomat pozíciójából. 

- Várj, szóval már előre eltervezted, hogy veled fogok menni? - Néztem rá szúrós, de közben boldogságot súgó szemekkel.

- Hát, ismerlek, mint a rossz pénzt Etsumi. - Simogatta meg a fejem két mondata között. - Tudtam, hogy úgyis velem jönnél, ha pedig nem szólnék, kiakadnál. -

- Ez mind tény és való, Uchiha barátom. - Feleltem, s halványan kuncogtam, mire elismételte tevékenységem.

Folytattuk útunkat. Nem tudjuk, mi lesz, hogyan, és miért, de valahogyan biztos. Egyenlőre ez a jövő titka, amit pedig még a jó Isten sem tud. Egy a lényeg, és ezt sosem fogom elfelejteni. Szeretem Deidarát, és meg fogom találni. Ez vezérel engem, és semmi más.

Na hellóka! Végre összeszedtem magamat, és újabb részt hoztam a könyvhöz. Igaz, sok idő eltelt azóta, de remélem még vagytok itt, és ugyanúgy szeretni fogjátok, mint eddig.
Nem tudom, mikor jön a következő rész, ahogyan az időm engedi, de megpróbálom minél hamarabb. Köszönöm, ha elolvastátok! 
Remélem nem feledkeztetek meg a könyvről, és nem mondtatok le róla! Itt vagyok, és csinálom, amikor csak tudom! Puszi!♥