Van az a szerelem /Befejezett/

Játszma, avagy hogyan törjük össze Deidarát

Csak ott ültem, Hidan ölében, és gondolkodtam. Minden egyes kép, ami átjárta agyamat, a szőkéről szólt. Elég irónikus, ugyanis legelőször én gyűlöltem mindennél jobban, most pedig fordítva. Ezt hívják úgy, hogy karma.
Gondolataimat az utóbbi terelte el, ugyanis ujjait lassan végigvezette arcomon, s mélyen a szemeimbe nézett. Tekintetébe beleremegtem, s másra nem tudtam koncentrálni. Szemei ajkaimra vándoroltak, s tudtam, hogy mire gondol. Nem hagyhattam, ezért tenyeremmel óvatosan hátrébb toltam arcát, jelet adva neki, hogy nem kellene. Kisebb csend után megszólaltam.

- Köszönöm, hogy megvígasztaltál. - Feleltem, mire ajkaim mosolyra görbültek.

- Nincs mit, édes. - Kacsintott rám félmosollyal, mire csak szemeimet forgattam. Már csak egy problémám volt. Deidara elkerülése. Egy csapatban vagyunk, egy rejtekhelyen, és ráadásul ha ez még nem lenne elég, szobatársként is el kell viselnem. Hidan tudta mire gondolok, ezért ismét bevetette magát.

- Ignoráld. Ne beszélj vele, ne is nézz rá, és még csak ne is érj hozzá. Hidd el, meg fogja bánni. - Mondta. Kicsit kételkedve bár, de válaszképpen bólintottam. Lehet, hogy igaza van, s csak egy cseppnyi nemtörődöm kell ide.
Az utóbbi lassan felállt a földről, s karját nyújtotta felém, melybe belekapaszkodtam, s felhúzott maga mellé. Hosszas léptekkel elindultunk befelé. Mélyen sóhajtottam, ugyanis az imént említett személy nem volt sehol. Biztosan felszívódott. Ismét. A mellettem lévővel elváltak útjaink, ugyanis ő elindult társa felé, én pedig szobám felé vettem az irányt. Pechemre az a bizonyos szőke is pont ott volt. Az ágyán ült, s a földet pásztázta. Gondoltam, ez nem lesz könnyű. Lassan beléptem, elsétáltam mellette, az ablakhoz léptem, s könyökömmel támaszkodva tekintetem kifelé vándorolt. A hátam mögül mormogást hallottam, de nem érdekelt. Ha annyira gyűlöl, akkor nem fogja zavarni. Ekkor hirtelen megszólalt.

- Az én hibám, hogy meghalt, igaz? - Kérdezte. Hallottam a gyűlöletet szavaiban, de hiába. Nem válaszoltam.

- Etsumi, kérdeztem valamit. - Felelte, de most kicsivel hangosabban. Válaszként az ajtónk felé vettem irányomat, elkerülve a szemkontaktust.

- Hozzád beszélek, ne ignorálj! - Most már kiabált velem. Ezt már nem bírtam ki hozzászólás nélkül. Mielőtt kiléptem volna, csak ennyit válaszoltam.

- Leszarom, mit mondtál, te utolsó gyökér. - S rácsuktam az ajtót. Ezt most nagyon jól esett kimondani. És már tudtam is, mi lesz a következő lépés.

Szemeimmel Hidant keresve rohantam át a fél lakáson. Benéztem a szobájukba, a kanapé alá, a szekrénybe, még Zetsu szájába is, hátha megette, de nem volt sehol. A nagy keresésbe hirtelen megbotlottam, és arccal ráestem valami puhára. Fejemet lassan felemelve néztem rá. Szemeit megforgatva kérdezte.

- Ezt már egyszer eljátszottuk, nem? - Mire felkuncogtam.

- Éppen téged kerestelek, szóval szerencsém volt. - Válaszoltam, majd felsegítettem a földről, mire leporolta magát, s egyik karját lassan ráhelyezte vállamra.

- Na, mit szeretnél? - Súgta a fülembe, mire kibújtam karja alól, a hátához szorítottam a másikkal együtt, s szemeibe néztem.

- Tegyük féltékennyé Deidarát. - Kacsintottam, mire szemöldöke az égig szökött.

- És mégis hogyan?

- Találjuk ki. - Feleltem, s elengedtem a két végtagját.

- Mondjuk ha a szeme előtt ölelnélek át? - Kérdezte, mire felnevettem.

- Oh, Hidan. Ide ennél több kell. - Ekkor hirtelen perverz mosolyra húzódtak ajkai.

- Akkor akár előtte le is... - Kezdte, de mielőtt befejezte volna, tenyeremet szájára tapasztottam.