A Maffia Öröksége | Befejezett |

10.fejezet

Rosamary Frey szemszöge:

Ahogy be értem a szobába be csuktam az ajtót és kulcsra zártam a benne lévő kulccsal majd az ágyhoz mentem és le ültem rá.
Nem is igazán tudjam mit gondoljak de úgy tűnik időm sincs rá hisz megszólal a telefonom, rá nézek a kijelzőre de nem ismerős a telefon szám.
-Igen tessék?
Szólok bele.
-Kislányom.
Hallom meg anya várj, nem ez így nem jó hiszen ő bem az édesanyám ő csak  felnevelt.
-Igen, mit szeretnél esetleg elmondani hogy eladtatok?
Nagy csönd a vonal végén.
Én pedig egyre dühösebben folytatom.
-Vagy esetleg el szeretnétek mondani hogy nem is vagytok a vérszerinti szüleim?
Esetleg el mondanátok hogy kik is az igazi szüleim?
Azt hogy a vérszerinti édesanyám miattatok lett öngyilkos?
Mondom nekik a telefonba egyre dühösebben.
-Valamelyékötök mondana végre valamit?
-Az a nőszemély meg az apád amúgy sem tudtak volna felnevelni egy ilyen apát akartál volna egy maffiafőnököt?
Hallom meg apa a francba  nem Thomas dühös hangját.
-Ezt már sosem tudjuk meg igaz?
És éppenséggel te sem éppen beszélhets igaz? Hisz te még nála is rosszabb vagy.
Vágok a szavába közben  kopognak az ajtón ezért oda megyek és  kinyitom, az ajtóban nem más  áll mint Elisabeth és nem is kérdez semmit csak bejön oda húz az agyra és leül mellém majd megfogja a kezem.
-Miért hivtatok?
Kérdezem.
-Csak...
Hallom Minerva hangját de Thomas meg állítja a mondandóját.
-Hogy segíts.
Vágja rá.
-Azok után amit tettetek?
-Enyit igazán meg érdemlünk ha már nem öltünk meg az első adandó alkalommal, sőt még pénzt is költötünk rád te hülye fruska....
A többit már nem hallom mert Elisa kiveszi a kezemből a telefont és ki nyomja.
Nyitja a száját de én csak nézek magam elé ő pedig át ölel és megnyugtatóan simogatja a fejem.
-Én nem értem. Hogy lehetnek ilyen keggyetlenek.
Mondom kétségbe esve.
-Ne is gondolj rájuk.
Mondja.
-Én el szeretnék menni.
Mondom neki.
-Hová?
-Bárhová.
- Jól van mutatok valamit gyere.
Beülünk az autóba.
Az útra nem igazán figyelek, már így csak arra eszmélek fel hogy Elisa kinyitja az ajtót és el kezdünk sétálni egy idő után ez a kép tárult a szemünk elé. Homokos part kerítéssel körbe véve és éppen megy le a nap.
⬇️

-Ez csodaszép!
Mondom neki csodálkozva.
-Az igaz?
Áll mellém mosolyogva.
-Tudod nem rég vagyok itt de rögtön kelet egy helyet keresnem ami egy picit ki kapcsol.
Mondja én pedig csodálkozva nézek rá hisz eddig nem igazán osztott meg velem semmit magával kapcsolatban, mindig az én drámám volt a fő téma.
-Mesélsz magadról?
Nézek rá kíváncsian.
-Persze.
Mondja.
-A családom már generációk óta egy bizonyos módon élt. Rengeteg elvárással nőttem fel, de gondolom ez számodra sem ismeretlen?
Néz rám kérdőn.
-Igaz.
Mondom sóhajtva.
-Élnek még a szüleid?
Kérdezem.
-Nem, de a nagybátyám igen.
Válaszolja és a szemében láttom   fájdalmat.
-Hogy haltak meg a szüleid?
- Egy merényletben.
Válaszolja és hallom a hangjában hogy többet már nem fog róla mondani így nem erőltetem.
-Mit tanultál?
-Sok mindent,