Beszél. Mozog a szája, melyet sorra hagynak el a távolinak tűnő szavak. Tekintetem akarva-akaratlanul csillogó íriszeire téved, melyek minden egyes alkalommal újra és újra rabul ejtenek. Tényleg nagyon szeretnék odafigyelni a mondandójára de egyszerűen nem megy; nem, nem ilyen lehetetlen körülmények között.
Mert legszívesebben ajkamat tiedre tapasztva hallgattatnálak el ha nem is egyszer s mindörökre, de legalább egy kis időre. Mondjuk amíg meg nem unlak, melyre ragyogó tekinteteidet kémlelve, érzéseim kavalkádjában lubickolva bevallom, jelenleg kevés esélyt látok. Vajon meddig leszünk együtt? Húsz év múlva egyetemtől mentesen, egy nehéz munkanap után egymás, vagy netán valaki más karjaiba fogunk borulni?
Figyelsz te egyáltalán? Teszed fel a költői kérdést majd se szó, se beszéd, felállsz a kanapéról és kisétálsz az életemből.
220214.2
𝕯𝔦𝔞𝔫𝔞
YOU ARE READING
segélykiáltások egy hangszigetelt helyiségből
Poetryverseim gyűjtőhelye - gyászfeldolgozás, korkülönbségből fakadó fájdalom, szerelem, egy csepp erotikával megbolondítva frissítve minden szombaton © daianuh | 2024
