Álmomban még olyan valaki vagy, akit elveszíthetek.
Lehunyom a szemem, ott állsz, teljes valódban,
de valahol mélyen tudom, hogy valóban már nem létezel.
Ki tudná eldönteni, hogy mi a valóság, és mi nem,
amikor olyan emlékekkel hagytál magamra, amikből álmomban határok nélkül építkezhetek?
Fürdőszobában,
kórházi ágyban,
reggel, délben, este
ébredek vacogó testtel.
Nem tudom, való-e ilyet mondanom,
de bevallom, volt pár alkalom,
amikor álmomban is tudtam rólad, hogy már nem vagy,
vagy csak halvány emlékem volt rólad.
Most mégis élénken élsz bennem
meglehet, élénkebben, mint valaha éltél ebben
a világban.
Olyan ez, mint amikor a tenger találkozik a viharfelhőkkel. Nem tudod, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Mert hiába próbálsz egyensúlyozni a halvány választóvonalon, az álombeli valóság és a valódi valóság hamar egy hamis ábránddá válhat.
231001
𝕯𝔦𝔞𝔫𝔞
YOU ARE READING
segélykiáltások egy hangszigetelt helyiségből
Poetryverseim gyűjtőhelye - gyászfeldolgozás, korkülönbségből fakadó fájdalom, szerelem, egy csepp erotikával megbolondítva frissítve minden szombaton © daianuh | 2024
