Hamis Kép - Befejezett

Capítulo Catorce

SERENITY DEVIN

Őszintén már fogalmam sincs mióta lehetek ébren. Axel mellett fekszem a plafont bámulva, közben a fiú egyenletes szuszogását hallgatom, ami miatt nincs síri csend a szobában. Ugyan hajnalban, - miután visszatértünk a házba - sikerült elaludnom, de ha azt mondanám, hogy legalább még ként órán át aludtam, talán sokat is mondanék. Az alvó srác felé fordulok, tekintetemmel pedig végigmérem tökéletes testét. Haja kószán a homlokára hull ahogy hason fekve alussza az igazak álmát. A takaró csak a csípője vonaláig fedi így tökéletesen látni, csupasz, széles hátát amin egy tetoválás húzódik, csak úgy mint a teste legtöbb részén. S ahogy megfigyelem, olyan ártatlan amikor alszik akár egy kisfiú. El sem tudom képzelni milyen lehet egy olyan apa mellett élnie, aki nem törődik a saját gyerekével. Nem tudok semmit a múltjáról és ez így is van rendjén, ám gondolom akkor sem lehetet neki egyszerű.

Egyikünknek sem volt egyszerű a múltja.

Tudom, hogy majd nem minden ember átélt már valamilyen fajta traumát, akár most vagy pedig gyerekkorában. Elvált szülők és a vele járó kiabálások, veszekedések, de jobb esetben csak feszültség a két elválni készülő személy közt, ami átragad a gyerekre is. Részeges apa, aki a kocsmán kívül nem ismer semmi más helyet, ahol tölthetné mindennapjait. Mikor pedig hazaér, állandóan hibáztat másokat, ordít és tör-zúz, s többször már a feleségén és a gyerekén is kitölti az idegességét amit az elfogyasztott alkohol mennyiség vált ki belőle. És még több fajta traumát is felsorolhatnék, de akkor estig kéne beszélnem.

Axel mocorogni kezd, s ajkait öntelt mosolyra húzza, majd lassan nyitogatni kezdi heterokrémiás szemeit, s én el sem tudom dönteni, hogy pillanatnyilag melyikbe is nézzek bele. A csokibarna tekintetbe, ami nyugalmat és biztonságot nyújt, vagy a méregzöld íriszbe, ami vadságot és boldogságot sugároz a maga némi félelem érzetével.
A hátára fordul, karját pedig a tarkója alá rakja, szemeit pedig a mennyezetre szegezi. Nem szólal meg azonban még rám sem pillant, csupán mosolyog akár egy kisfiú aki végre megkapta azt a játék autót amiért a könnyeit hullatta. Barna tekintetemet le sem veszem a fiúról, s szüntelenül őt figyelem arra várva hátha megszólal.

-Ilyen jól nézek ki? - kuncog fel pár perc elteltével. Ajkaimat mosolyra húzom és lassan megrázom a fejemet. Szám belsejét akarva-akaratlanul rágcsálni kezdem és az oldalamra fordulok. Államat megtámasztom a kezeimen s úgy nézek fel a fiúra.

-Álmodban. - válaszolok frappánsan. Axel felfonja dús szemöldökeit és fejét felém biccenti.

-Ez most fájt. - tenyerét szívére helyezi és drámaian felsóhajt. - Pedig már kezdtem benne reménykedni, hogy jól nézek ki, ha már ennyire bámulsz. - mondja szórakozottan. Megforgatom íriszeim és a hátamra fordulok.

-Végülis a remény hal meg utoljára, nem igaz? - mosolyodom el. Axel felkel az ágyból, majd a szekrényéhez lép. Pillantásommal végignézem, amint a fekete bútorból kivesz egy sötétkék pólót és magára veszi.

-Túl jó kedved van ma, édes. - állapítja meg. Megvonom vállaim bár ő ezt nem látja, hisz háttal áll nekem.

-Jól aludtam. - hazudok. Nincs egyéb más oka a jókedvemnek, mint, hogy már annyira szánalmasnak érzem magam, hogy az már nevetséges. Péntek reggel kilenc óra van, ilyenkor pedig már bőven folyik a tanítás, s ahelyett, hogy a suli padjában roskadnék, Axel szobájában pontosabban az ágyában vagyok és figyelem, ahogy a szekrényben kutakodik.

-Hazudsz. - jelenti ki. Olyan könnyedén mondja, hogy nyelnem kell egyet. Ennyire átlátszó vagyok? - Alig aludtál, tudom, mert én is ébren voltam, édes. - motyogja, s meglepődve felkapom a fejem. Pedig én tisztán emlékszem, hogy amikor már felébredtem ő még bőszen szunyókált. Vagy talán még sem?