Hamis Kép - Befejezett

Capítulo veinte

SERENITY DEVIN

December. Az emberek többsége utálja ezt a hónapot, mert ilyenkor kezdődik meg igazán a tél. Hideg van, fúj a szél és csúszósak az utak, a legtöbb baleset is ilyenkor történik. Ebben a hónapban az emberek többet költenek, mint egyéb más hónapban. Karácsony, a legszebb ünnep ami összehozza a családokat, boldogak az emberek és tele eszik magukat bejglivel és egyéb finomságokkal. De sajnos nem minden ember mondhatja ezt el. Valakinek nem adatik meg, hogy boldog karácsonyt ünnepeljen a szeretteivel és jól lakjon. Valakiknek az a nap is ugyan olyan mint a többi. Semleges és érdektelen.

Igazából fogalmam sincs miért gondolkodok ilyeneket, de ahogy november végén, kint a sötét hűvös utcákon sétálok, ahol rengeteg embert láttam, amint a hidegben kuporodnak egy kuka melett, elöntött belülről a keserű igazság. Az én életem még szerencsésnek mondható; van anyám és apám, tető a fejem felett és étel a hűtőben. De azoknak akik itt élnek, az utcákon, milyük van? Talán kedvesebbek mint egyes népek, kiknek párnája is pénzzel van kitömve.

Fekete kabátom zsebéből előkeresem a cigis dobozt, s keserű szájízzel ajakim közé csiptetek egy szálat. A hidegtől remegő kezemben lévő gyújtóval meggyújtom azt, majd mélyen beleszívok a cigimbe, közben szemhélyamat lehunyom. A füst körbeöleli tüdőmet és pár másodpercig bent tartom, majd kifújom. Egyszerűen sosem tudnám megunni ezt az érzés ami hatalmába kerít, mikor a dohányt letüdőzöm. Egyik kezemet zsebembe mélyesztem a másikkal a cigim fogom. Tovább sétálok a sötét utcán, s egyre jobban azt érzem mintha valaki figyelne a távolból. Az érzés továbbra sem csillapodik, s lépteimet szaporábbra veszem. A járdát világító lámpák egyre halványabbak, majd teljesen elsötétűl minden és csak az ösztöneimre bízhatom magam és arra, hogy talán nem tévedek el és kerülök egy zsákutcába, ahol a valószínűleg engem követő személy is elfoghat. Hívhatnék segítséget, de hiába hisz a telefonom a szobámban pihen, nagy valószínűséggel az éjjeliszekrényemen.

A kihalt és egyben félelmetes utca végén két felé szegődik az út. Jobbra megyek, mert az biztonságosabbnak tűnik már csak azért is, mert ott a lámpák újra fényre derülnek. A hátam mögül a léptek egyre hangosabbak és nagyobbak. Nem is merek abba az irányba fordulni.

–Kislány hova futsz? - egy ismeretlen, rekedtes hang vág bele a levegőbe, s könnyeim már csípik szemeimet. - Nem bántalak ne aggódj galambom. - sutyorogja és lábai mozgására rákapcsol.

–Kérem hagyjon békén. - könyörgöm, s továbbra sem állok meg és egyre gyorsabban lépkedem.

–Ne félj tőlem, galambom. - beszéde egyre közelebbről hallatszódik és a pánik teljesen elönt. Már azt sem tudom merre, de futni kezdek és reménykedem abban, hogy az idegen férfi megunja az utánam való koslatást és békén hagy.

–Galambom, ne csináld ezt. - egyre idegesebbnek tűnik a férfi és ezzel egyben veszélyesnek is. Talán most az életemért futok, talán nem sikerül elrohannom időben és elkap. Talán ma lesz az utolsó napom ezen a földön, ebben a városban. Nem tudhatok előre semmit, lehet ez van megírva abba a bizonyos Nagy Könyvbe.

–Miért én? - kérdezem és reménytelenül megállok. Ha el akar kapni, akkor előbb-utóbb sikerülni is fog neki. Nincs miért futnom, azt sem tudom merre vezet ez az út.

–Ne kérdezz galambom. - gonosz mosolyra húzza ajkait a férfi és előrébb lép a sötétből így pont a lámpa alá áll, s arcát a fény bevilágítja.

Nem tűnik idősnek, huszomháromnál nem lehet több. Íriszei szinte már fekete színben pompáznak, szemöldökében egy csík van vágva, ajkán egy seb húzódik. Haja rövid, szinte már kopasznak mondható és ami érdekes, hogy sötétkék színben pompáznak apró tincsei.

–Miért én?! - ismétlem meg saját magam és bátrabban mérem végig. Fejemet felszegem és undorodva fürkészem sötét tekintetét.

Ravasz mosolyra húzza ajkait és egy pisztolyt szegez rám.

–Bevallom kár lenne érted. - fejét oldalra biccenti és eggyel előrébb lép. - De kell a pénz galambom. - rázza meg a fejét sajnálkozva.

–Ki bérelte fel? - tekintetem megtalálja az övét és szinte rabságba ejtenek íriszei. Gúnyosan elneveti magát és a fegyvert maga elé ereszti.

–Itt csak én kérdezek. - mondja és végigmér. - Ha elárulnám, velem is végeznének galambom. - sóhajt majd a fegyvert újra rám mereszti. Közelebb jön szinte már túlságosan is. Egyik hajtincsemet ujjai közé fogja és orrához emeli majd beleszagol.

–Maga beteg. - fröcsögöm felé és hülledezve hátrébb lép, de még így is túl közel van hozzám.

–Ó, galambom nem mondunk ilyent. - csalódottan lebiggyeszti ajkait és lesüti tekintetét. - Kár, hogy ezzel eltörölted a gondolatom, mert lehet meghagytam volna az életed, de így.

–Mondja még is miért jó ez? Miért jó embereket ölni? - felhorkantok és undorodva elfordítom róla a fejem.

–Még nem öltelek meg galambocskám. - vigyorra görbíti száját. - De ha ennyire akarod. - mutató ujját az elsülő billentyűre helyezi, de még nem nyomja le. Vár.

–Na gyerünk, miért nem ereszt golyót a fejembe? - provokálom ami nem a legjobb döntés tekintve, hogy egy őrült áll velem szembe.

–Még nem tehetem meg. - mondja és hirtelen mögém lép és egy fehér rongyot terít orrom és ajkaim területére. Belélegzem a fehér anyagból kiáramló illatot és abban a pillanatban szemhélyaim elnehezülnek és íriszeim behunyom. - Sajnálom galamb. - hallom még az idegen utolsó szavait majd minden végleg elsötétül körülöttem.

★★★

Szavakba nem tudom önteni, hogy ez a rész mennyire, hogy is mondjam... érdekes. Igen talán ezt a szót kerestem. Serenitynek úgy látszik érkezett egy új személy az életébe aki rögtön becézni kezdte. De még ő sem tudja ki ez a rejtélyes idegen. De nem valami jó benyomást gyakorolhat rá, hisz le akarta ő puffantani.

De vajon ki bérelhette fel a fickót?

Kíváncsian várom a tippeteket.

Vote/comment ha tetszett hogy ezzel is jelezzétek folytassam-e a történetet.

Puszi: Jazmin 💞