A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

3. fejezet: Valóságos délibáb

Nehézfejűek ezek az emberek – fújtatott magában Lothar, miközben a Volkswagen furgon nyílt hátsóterében utazott. Törött lábát egykori motorjának nevetséges romjain pihentetve nézte a távoli hegyek vonulatait. Mire a szervizhez érnek – morgott –, már semmi baja sem lesz. Kórházra semmi szükség, viszont a motorra ráfért egy kis „karbantartás". Csakis ezért engedett az unszolásnak, na meg azért, mert így még negyedórán keresztül tétlenül várhatta volna, míg a sebei teljesen begyógyulnak.

Szerencsére a mobiltelefonját sikerült megtalálnia. Szívós kis darab volt, pár karcoláson kívül semmi baja nem esett. Zsebre vágta.

Végigpillantott magán. Még egy szánalmas kis kötést is kapott a bal kézfejére. Arcán egy gúnyos mosollyal figyelte a lassan átvörösödő gézt, majd hátradőlt és tekintetét az égre emelte.

Utálta bevallani, de a sorsot ő sem tudja kicselezni. Ezt már megtanulta.

A legközelebbi szerviz a kisfalu túloldalán állt. Tudta mi, vagy inkább ki fog ott várni rá.

A pár perces út alatt rendbe hozta magát, legalábbis testileg. Leporolta a füves, sáros, véres ruháját, összefogta a haját és életet masszírozott kóka ábrázatára. Mikor leparkoltak, együttes erővel leemelték a motort a furgonról, majd pár botladozó lépést imitált, hogy ne legyen túl feltűnő a csodával határos gyógyulása.

Hogy mi mindent meg nem tesz! Nyomorúságos egy paródia, szó szerint.

− Köszönöm, innen már egyedül is betalálok a kórházba – szólalt meg, mikor még a szerviz előtt álltak. – Épp elég segítség volt, hogy idáig elhoztak – erőltetet udvariasságot magára.

− De hát...

Elfogyott a türelme.

− Tényleg – mordult a férfire határozottan. – Köszönöm.

− Oké-oké! – hátrált el a fazon. – Nem erőszak a disznótor. Akkor jobbulást és a... – Nem figyelt hátra, és nekiesett az autojának. – A viszontlátásra.

− Viszlát.

Lothar megropogtatta a nyakát és figyelte, ahogy a kisteherautó elhajt. A férfi riadt tekintetével ellentétben a nő még mindig vidáman integetett neki a kocsi letekert ablakából. Lothar egy grimasz kíséretében odabiccentett neki, majd amikor a járgány végre eltűnt a láthatárról, megrázta a lábát. Már teljesen helyrejött, bár az a lyuk a farmeron... Fene, a kedvenc nadrágja volt!

Megragadta a rozoga járgányát és betolta az árnyékos garázshelyiségbe. Senki sem tartózkodott bent, csak két lestrapált személygépkocsi árválkodott a műhely közepén. Egy szoba nyílt jobb oldalról, ahonnan tompa fény világított ki a kitárt ajtón keresztül. Igaz, hogy nem látott senkit, de hallotta a hangjukat.

Két lányt. Beszélgettek. És Ő volt az egyik.

Nem érte meglepetésként, hiszen már a faluhatárában is érezte az illatát. A kifinomult érzékszerveknek néha nagyobb a hátránya, mint az előnye.

Kitámasztotta a motort, majd megköszörülte a torkát, hátha észreveszik az érkezését. Így is lett: egy barna hajú lány kandikált ki a szobából, majd miután megpillantotta, elkerekedett szemekkel bámult rá.

¤¤¤

Szonja a szűk kis szobában ült, ahová csak egy íróasztal és két szék fért be. Itt tartották a bevételt, itt végezték a papírmunkát, meg itt pihentek Vilivel, ha éppen maradt rá idejük.

Szokásához híven a szék helyett inkább az asztalra tehénkedett, és onnan várta, hogy Luca végre visszaforduljon hozzá, vagy, hogy kitörjön a szék lába, amin egyensúlyoz, miközben az ajtófélfába kapaszkodik és leskelődik kifelé. Mindkettő remek lett volna, és bár Szonja tisztában volt vele, hogy érkezett valaki, váltig állította volna, hogy az csak Vili lehet.