A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

13. fejezet: Évődés

Erik arca megviselt, kialvatlan, és sekedvű volt.

Lellét vigasztalta egész álló éjszaka, örökre a barát-zónában ragadt. Már azért is utálta magát, hogy többre vágyott!

Megállt a palota hátsó kijáratánál és egy fejmozdulattal kilökte arcából zavaró, sötétbarna, hullámos tincseit. Szeme szokatlanul hűvös volt, amikor reggel a tükörbe nézett, szinte ijesztően acélkék. Alig ismert magára.

Kötelességének eleget téve leszaggatta magáról az inget, és csak hagyta, hogy lehullva a válláról földet érjen. Most már csupán egy melegítőnadrágot viselt, úgy feszített a pálya szélén ezen az őszi reggelen. A napfény félénken végigfutott immár kidolgozott felsőtestén, majd ismét elbújt egy felhő mögé. Az éjjeli zuhogó eső emlékeként pár kósza csepp még mindig hulldogált a vár pilléreiről, az egyik esőcsepp a fiú vállán landolt. Erik a szürke égre nézett, majd bosszúsan letörölte magáról a nedvességet.

− Hajnal van – dünnyögte mogorván. – Álmos vagyok. Lassú és gyenge – célozgatott.

− Nem úszod meg az edzést – vigyorgott gonoszan Lothar, aki a pálya közepén várta. Öltözéke hasonlóan lenge volt, de Erikkel ellenben friss és tettre kész volt. Összecsapta két tenyerét, majd elindult a fiú felé.

− Ej, de fitt vagy! – reagált provokáló hangon Erik, miután tett pár lépést, majd beállt alapállásba maga elé emelve ökleit. – Jó telt az éjszakád, mi? – dohogta.

− Irigykedsz? – vigyora még szélesebbre húzódott, kezét lógatta.

− Ugyan! – tett egy vállkörzést Erik kihívóan, majd fogai közül kiszűrve folytatta mondandóját. – Csak éppen zavar, ahogy a lányokkal bánsz. Megbántottad őket. Még jó, hogy nem írtad ki egy kivetítőre, hogy „látogató vársz, ne zavarjanak"!

− Kivetítő? – vonta fel a szemöldökét somolyogva. – Mindegy – szorította ökölbe a kezét ő is és elhelyezkedett. – Nem óhajtok erről vitát nyitni – nyilatkoztatta ki.

− Hát persze, gondoltam. Legalább titokban fogadnád a szeretőidet!

Lothar felnevetett a félvér fiú haragján, ami Eriket még inkább feldühítette. Torkából mély morgás szakadt fel, pedig igyekezett kordában tartani az indulatait.

− Mire vársz? Kezdjük! – kiáltott fel Lothar.

Eriknek sem kellett több, azonnal rátámadt. Egy bal egyenessel nyitott, Lothar kivédte. Jobb horog, de ismét hárítás fogadta. Ettől a fiú egyre nagyobb lendülettel vetette be magát, de a következő ütése is, amit Lothar fejének célzott, csak elsuhant felette. Tapasztalt harcosként elhajolt a fiú ökle elől.

Erik taktikát váltott, de már az első rúgását is blokkolta az ellenfele. Lefogta, így a félvér fiú mozdulni sem tudott.

Mégsem adta fel.

Máskor leállt volna, de ezúttal hajtotta a haragja. Elrugaszkodott, és azzal a lendülettel meg a szabadon maradt lábával kigáncsolta a falkavezérét. Lothar a hátára vágódott, Erik felpattant és öklét nyomban Lothar arcába irányozta, ám Lothar egy bukfenccel kitért az ütés elől. Erik megpördült, és az éppen feltápászkodó tisztavérű társa felé rúgott. Lothar sörénye kibomlott, hullámzott a hűvös szélben, miközben eltaszította a fiút, majd egy egyenessel több méternyi távolságra küldte. Erik szaltózott egyet a levegőben, a talpára érkezett, bár még csúszott néhány métert a földön. Amint lelassult, ellökte magát és megint támadásba lendült. Nekirontott Lotharnak, aki egy könnyed mozdulattal áthajította őt a feje felett. Gyorsan megfordult, de már késő volt. Erik egy hatalmas csapással állon vágta.