A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

21. fejezet/1. rész: Szeretetből gyűlölet

A hold csaknem százszor éledt újjá azóta, az álmom mégis ugyanolyan eleven és véres volt, mint a nyolc évvel ezelőtt. Akkor történt, mikor az újév magába kebelezte a régi esztendőt. Törzsenként tíz-tíz osztag indult azon az éjjelen küldetésre, feladatuk megsemmisíteni az összes tizennégy évnél fiatalabb szellemhordozó gyermeket, aki az év utolsó napján és január elsején születtek.

Eszlár azóta megosztotta Szonjával, hogy számtalan csillag hunyt ki azon az éjen, és csak négyen maradtak, akikre nem sújtott le a halál. Szonja újra és újra előhívta az álmában látott képeket, a többféle emléket, az anyja látomásait, majd összevetette azokkal az információkkal, amiket a fiútól halott, és leírta magának.

Etele, mint a Hiúz klán fejvadászainak vezére, egész éjjel a hadművelet ügyeit egyengette. Mocskosnak és nehéznek érzett minden egyes cselekedetet és mondatot, amelyet aznap kiejtett a száján. Apja és a szellemhordozók egész népe nyomása alatt dolgozott. Csak reménykedett abban, hogy valóban ezzel menti meg fajtájának jövőjét, remélte, hogy ez tényleg nem csak egy újabb ok, amellyel népe ismét kiélheti vérengző hajlamát. Sok társa, kinek gyermeke szintén ebben az átkozott időpontban született, önként ölte meg fiát vagy lányát. Etele erre képtelen volt, és mivel úgy vélte, a családja biztonságban van, eleget tett kötelességének és Ozorát küldte, hogy nézzen rá Rozáliára és Szonjára.

Egy nagyravágyó felderítő kúszott elő a lombok közül nyomában három fejvadásszal. Egy titkos osztag, melyről csak a Hiúz klán akkori vezére tudhatott, Etele apja. Ez a felderítő volt az egyetlen, aki ismerte Etele titkát, neje származását, kislányuk születési dátumát és otthonuk hollétét. Mindent, amit igyekezett elrejteni az egész világ szeme elől...

Szemerkélt az eső, a hó lucskossá olvadt a földúton. A koromfekete éjszakában csak a fakunyhóban felállított mécses fénye világított, amely körül anya és lánya üldögélt. A felderítő elégedetten pillantott hátra az őt követőkre.

Mégsem váltottak lakhelyet. Ez így könnyebb lesz annál is, mint gondolta!

Etele elővigyázatlanul viselkedett, pedig nem így ismerte meg. Egyszerre tanulták a bajvívás, megtiszteltetés volt a klánvezér fiával egy mesterhez járni. Kartal, mert így hívták a férfit, most nagyon büszke volt magára. Túljárt a legagyafúrtabbnak tartott fejvadász eszén...

Ozora későn érkezett, Rozáliát már nem tudta megmenteni.

A három fejvadászt hirtelen érte a halál, de a felderítő még időben meg tudott lépni. Halotta a halálhörgéseket és vissza sem fordult megnézni, ki lehetett a gyilkos, tudatlanul és gyáván belevágott az éjszakába. Úgy hitte, hogy a kislány már halott, így neki sincs több feladata a helyszínen.

Rozália sebe mélyen tátongott, már menthetetlen volt. Elhunyt, még mielőtt Ozora a helyszínre érhetett volna. Szonja tőle fél méterre a hóban hevert. Már nem érzett hideget, már minden elsötétült körülötte, és amikor azt hitte, hogy az egésznek végleg vége, egy erős férfikar emelte fel gyengéden. Hallotta a ropogó havat a talpa alatt, érezte erőteljes egyben gyengéd érintését a hátán, a teste melegét, bőrének illatát.

Hajnalodott, mire Sára házához ért. Bekopogott és a nő perceken belül megjelent az ajtóban, hálóingben, fáradtan. A szeme csakhamar élénkké vált, mikor meglátta Szonja erőtlen testét Ozora karjaiban. Szonja ezt is tudta, hiszen láttam mindent, mintha a testemen kívül lebegtem volna.

− Sára, megtalálták őket. − A nőnek több sem kellett, sírva fakad és kérdés nélkül magához kapta a lányt, majd lefektette a heverőbe. Egy szó sem hagyta el az ajkukat. Sára rögtön pakolni kezdett, amelybe Ozora is beszállt. Már régen megbeszéltek minden eshetőséget, jelenleg ez volt az egyetlen esélyük: a menekülés. Tehetetlen testemet befektették a kocsi hátsó ülésére, a táskákat a csomagtartóba, majd csak álltak egymással szemben. Lesújtotta őket a tragédia, amit a búcsúzás még tetőzött.