A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

23. fejezet/2. rész: Megfordult szerepek

Szonja kitárta az ablakot. A hold ismét teljes alakot öltött.

Ha erre a büszke égitestre pillantott, Lothar volt az egyetlen, aki az eszébe jutott, pedig hetek óta nem látta őt. Annyi sóvárgó és kegyetlen, kellemes és megismételhetetlen kép vetült a szeme elé! Nem hódolhatott be előttük.

Felejtenie kellett! Nem maradhatott a múlt rabja. Tennie kellett valamit, mert különben elnyelte volna az érzelmei lápja, és többé nem menekülhetett volna előle.

A szobalányok sutyorogtak, Dés és Emese árgusszemekkel figyelték, bár egy szóval sem említették neki, de Szonja tudta, hogy bizonyítania kell. Pár ártatlan csókon kívül még semmi nem történt köztük Eszlárral. És ez egy olyan fajnál, ahol a testiség annyira természetes, mint az étkezés, egyre nagyobb gyanút kelthet.

Főleg, hogy egyszer ellátogatott a várbörtönbe is Lotharhoz.

Szonja dühös volt rá, még mindig, átkozottul, mert a beszélgetésük során sem mutatta bármi jelét, hogy bánja, amit tett, hogy önmagán kívül másra is hajlandó gondolni.

Szonja eddig nem ismerete azokat a feneketlen mélységeket, amelyek a lelke mélyén lakoztak. Lothart az dühítette volna a legjobban, az fájt volna neki leginkább, ha Szonja összebújt volna Eszlárral. És igazából mindenki más is ezt várta! Egyszerűen csak meg kellene tennie, és lekerülne ez a nyomás a válláról!

Nem akart hátranézni. Neki Eszlár mellett volt a helye, és ha továbbra is ilyen távolságtartó lesz vele, elveszíti. Nem csak őt. Talán a saját fejét is, és nemcsak képletesen.

Nem lehetett folyton önmaga ellensége!

Összeszedte magát, majd magához hívatta az egyik félvér szolgálót, akit mellé osztottak be. Az bosszúsan lépett a szobába, és magára erőltett egy mosolyt. Gyenge próbálkozás volt, de Szonja értékelte.

− Megkeresnéd Eszlárt? – kérte.

− Akivel jegyben jár? – kérdezett vissza a lány, mintha nem értené jól.

Talán ő sem hitte, amit Szonja tenni készült.

− Igen. A Fejvadász Vezért. Igen, a jegyesemet. És ha megtaláltad, légy szíves, mondd meg neki, hogy jöjjön át hozzám. Beszélni szeretnék vele. A szobámban várom.

A lány sandán elmosolyodott, majd engedelmesen meghajolt Szonja előtt. Telihold éjszakáján két fiatal nem azért keresi egymást, hogy beszélgessen, ezt ő is tudta. Ez még inkább zavarba hozta Szonját, ezért ráripakodott, hogy siessen.

Holnapra az egész kastély tudni fogja... És pont ez volt a cél. De akkor is annyira, de annyira zavarba ejtő! Szonja úgy érezte, egyetlen önálló lépése sem lehet, mintha mindig tojáshéjakon lépkedne, mert ha valamit elvét, azt rögtön lejelenti valaki a Fejedelemnek vagy a Főtáltosnak. És persze azt is, ha nem tesz semmit sem.

Szonja becsapta az ajtót.

Rádöbbent, hogy utálja azt, amivé az élete vált.

Mélyeket sóhajtott. Le kell nyugodnia. A legjobb és legnőiesebb formáját kellett hoznia. A gardróbhoz sietett, és gyorsan átöltözött egy lenge, csipkés fehérneműbe, majd rávett egy köntöst, hogy ne legyen olyan fene áttetsző az egész helyzet. Vagy... fene sem tudja, hogyan szokás ezt.

Mocskosnak érezte magát, de tudnia kellett, hogy nem csak Lothar tud örömet okozni neki, hogy van olyan, aki bármiben is jobb lehet tőle! Át kellett írnia az emlékeit, hogy ne minden holdtöltéről ő jusson az eszébe.