Szonja azt hitte, az álmok sora véget ért, de azok még korántsem akarták szabadon engedni. Még csak most érkezett a feketeleves! Az édesanyja még tartogatott számára pár látomást. A legroszabbakat, a legelkeserítőbbeket.
Ott volt és nem is. Közelről látta az eseményeket, mégsem avatkozhatott közbe.
A lenyugvó nap tüzében megcsillant egy kard pengéje. Egy fiatal fiú tartotta a kezében. Egy seregnyi ember vette körbe őt és édesapám állt vele szemben. A fiú csaknem egy fejjel alacsonyabb volt Etelétől, mégis nekirontott. A férfit is meglepte gyorsasága és pontossága, főleg, hogy folyton létfontosságú szerveket célzott. Etelének összpontosítania kellett a védelmére, hiszen már a kardjáról lecsúszott penge is több helyen felsértette vállát és oldalát. Csak homályos villanások és tompa hangok jutottak el Szonjához, de abban biztos volt, hogy a harc életre-halálra megy.
− Azt hiszed, hogy legyőzhetsz egy felnőttet? – védte ki a szúrásokat Etele, majd odacsapott az ellenfelének. A két acélpenge egymáshoz feszült.
− Nem beszélgetni jöttem! – hangzott a dacos válasz, majd a fiú pördült egyet, hogy közelebb férkőzhessen Eteléhez rövidebb karjai ellenére, és a kardja élét a férfi nyakába szúrta jó mélyen. – A beszéd helyett figyelhetne a védekezésére! Ígérem, a következő lesz az utolsó. – A kardforgató fiú szeme acélkéken villant, hangja és mozgása rémítő emlékeztetett valakiére.
− Nagy szavak – ugrott el Etele és a penge elhagyta a testét. A vér vörösre festette egész jobb oldalát, bár a seb nem volt maradandó.
− Én mindig állom a szavam – folytatják a vívást. Ez a szenvtelen határozottság és állhatatosság végig szántotta a gyomromat. Szinte fel sem ismertem, olyan fiatal volt, annyira gyerek még, de már tudtam: Lothar küzdött apámmal. Meg akarta ölni.
− Egyszer minden véget ér. – És Lothar fegyvere szaltózott egyet a levegőben, majd méterekkel arrébb a földbe szúródott. Etele kicsapta a kezéből. – Én viszont nem akarlak megölni, kölyök.
− Pedig nincs más választása, ha életben akar maradni – felelt közömbösen Lothar a nyakához szorított késsel. Nem félt.
− Fiatal vagy még, mit tudsz a halálról?
Ekkor Lothar térdre rogyott megadóan, mégis valami halovány sanda mosoly bujkált a szája szélén. Szonja ismerte már ezt. Látta már, amikor vadászott.
− Sokkal többet, mint hinné.
Mire a szavak eljuthattak Etele füléhez, Lotharnak már hűlt helye sem volt. A kardjához gurult, majd egy megpördüléssel a férfi mellett termett, aki fel sem foghatta az eseményeket. Lothar direkt nem nézett a szemébe az utolsó pillanatokban, nem akarta látni saját tetteinek következményét. A megpördüléssel épp háttal érkezett meg Etele mellé és egy könnyed, hátracsapott suhintással végzett vele. A hiúz férfi szemei fennakadtak, a nyaka közepén egy vöröslő csík húzódott végig, majd kettéesett. A test összerogyott, a fej a porba hullott.
Borzasztóan gyors halál volt, felfoghatatlanul gyors.
Szonja ereiben megfagyott a vér, tudata ellenkezett a látottak ellen.
Nem, ez nem lehet!
Egy fegyverhordozó fiú azon nyomban kiszakadt a tömegből és leborult a holttest mellé:
− Eszlár, ne! – kiáltott utána a hiúz főtáltos. Ozora... A drága Ozora...
− Mester, mester! Etele mester! Ne! – zokogta. – Te szörnyeteg!
ESTÁS LEYENDO
A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)
FantasíaBEFEJEZETT! Felkerült az összes fejezet! Szonját valósághű rémálmok kísértik. Nincs nappala, nincs éjjele, ám egy baleset megváltoztatja az életét. A karambol egy régi ismerőst és egy sorsfordító találkozást sodor magával. Lothart szorítja a határid...
