A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

20. fejezet/1. rész: Belső vihar

Beköszöntött az év első napja, Szonja húsz éves lett. Este egy ünnepély várt rá, de csöppet sem érdekelte, nem is igazán vágyott rá.

Térdeit szorosan magához kulcsolta, miközben apró, ezüstös hópihék szállingóztak a fenyegető fellegekből. A kopasz ágakat zúzmara fedte, a tó sztaniol csillogással terült el a fák alatt. A magasra törő bástya tetején ült és a mélységbe bámult. A zsilipgátat idézte fel benne, amin Eszlárral üldögéltek anno. Hasonló érzések keringtek benne most is.

Csak akkor örült nekik, most szabadulna tőlük.

Ismét magával vonzotta a mélység ígérete, szárnyalni szeretett volna. Imádta a magasságot, a félelmet, a halál közelségét. A halált nem, csak a hangulatot, mikor tudod, hogy bármikor lesújthat rád és csak magadra számíthatsz abban, hogy elkerülöd, vagy sem. Nem, a halált egyáltalán nem kedvelte, mert elválasztotta a szüleitől.

Ám leginkább élvezett ezekben a pillanatokban, hogy ilyenkor az égbolt közelebb került hozzá. A Felsővilág, a felhők, a tágas világűr.

Átkozottul elszívott volna egy jointot, pedig a tábor óta nem volt rá példa. Ám most ölni tudott volna érte.

Ma éjjel velük álmodott. A szüleivel. És szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmét. Egy kis magányra, hogy feldolgozhassa. Egyedül itt talált nyugalmat. A várfalon. A kastélyban bárhová lépett, mindenhol másokba ütközött, kéretlen feladatokat kapott és nyüzsgés fogadta. Itt kint, a hófúvásban, amikor és ahová senki sem tenné ki a lábát, itt érezte magát a legjobban. Megváltás volt számára.

A külvilág felé közönyt érzett, az ereje is elsatnyult, de belül kezdetét vette a munka. Minden egyes pillanatban sóvárgott újabb és újabb morzsákért, viszont rettegett is, mert tudta, hogy még az elején jár, hogy még csak szépet látja. Ez is fájt, mert tudta, soha többé nem lesz lehetősége újra átélni ezeket a pillanatokat.

Az álom úgy kezdődött, mint mindig...

¤¤¤

A félhomályba halovány fénysugár szitált be az oszlopok között. Ahogy izgatottan próbálsz lépést tartani a férfival, észreveszed a folyosó végén, ahogy a boltív alól egy zöldellő kert tárul elétek. Tavasz lehetett, minden üde volt és ragyogott a nap sugaraiban. A fény mégis megtört egy sötét alakon, ahogy ott állt a vár kertjének közepén. Hosszú, sötétbarna haja lágyan omlott szikrázó elefántcsont színű vállára, alakja kecsesen és nemesen emelkedett ki a földből. Magányosnak tűnt, de tudtad, már nem lesz az sokáig. Feléje tartotok. Enyhíteni akartok a bánatos vonásain...

A kert növényzete hirtelen sűrű erdővé nőtte ki magát és közepére hullám formájában tört be egy hűs patak képe keresztülszelve a tájat.

A Farkas Törzs szomszédjában épült falu határában vagyunk, kora délután. A tizenkilenc éves lány ott állt a patak közepén az árral szemben, a víz a combja közepéig ért, bal kezében egy keszeget szorongat. A haja alja nedvesen csillog, valami dallamot dúdol halkan és közben lesi a következő áldozatát. Teljesen gyanútlan, pedig a lombok közül egy nála is nagyobb ragadozó feni rá a fogait.

A lesben álló, fiatal férfi előhúzza tőreit, majd célba vette a lányt. Különös lány volt, meg kell hagyni, egészen megtévesztette érzékeit. És ezért célba veszi. Félvérekre, árulókra vadászott. Elhajítja a fegyvereit, azok fémesen csillognak, halkan suhannal a faágak között. A viz felcsobban, a tőrök egy közeli fa törzsébe állnak. A lány hanyatt vágódik, még mielőtt eltalálhatta volna. És most a vízben csapkod, zsörtölődve és dühösen.