A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

15. fejezet: Mindennek megvan az ára

A kora téli napfény még őszről visszamaradt melegével sütött le a hegyoldalra. Barna és sárga faleveleket himbált a szél a fák ágain, csavarta, dobálta őket, míg el nem szakadtak a kéregtől és át nem adták magukat teljesen a fuvallat akaratának.

Két alak kuporgott a színes, lassan kopár cserjés között. Zsákmányuk mellettük pihent a földön. Két őzsuta, egy vadkan és három üregi nyúl. Ezt mind egy délelőtt alatt fogták, se puska, se vadászkés, de még egy bicska sem állt rendelkezésükre. A szellemhordozók pusztakézzel végeznek zsákmányukkal, hogy ezzel se bolygassák meg a természet egyensúlyát.

A prédáknak sincs fegyverük, így ragadozóiknak se legyen, csak az, ami velük született.

A két férfi szeme egy nemesen lépdelő szarvasbikára meredt, amely a kopár aljnövényzetből legelt. Aranybarna bundája fénylett, méretes agancsai ijesztően meredtek az ég felé. Talán két mázsát is nyomhatott.

− Termetes egy szarvasbika – jegyezte meg suttogva Lothar.

− Versenyezzünk – súgta lelkesen Csobor –, hogy ki kapja el előbb.

− Mintha pár hónapja te tartottál volna kiselőadást arról, hogy mi nem élvezetből gyilkolunk... − Lothar Csoborra villantotta gyanakvó kék tekintetét. Szemfogai előhúzódtak támadásra készen.

− Már vécére sem mehetek abban a rohadt házban anélkül, hogy te ne tudnál róla! – méltatlankodott Csobor. – Bezzeg neked lehetnek titkaid...

− Én nem játszom ki a saját törzsem – felelt méltóságteljesen az ifjú, és már csak fellebbenő, hosszú, fekete haja jelezte, hogy máris a szarvas után vetette magát, amely Csobor morgolódása miatt menekülésbe kezdett. Lothar még visszakiáltott társának: − Azt hittem, akarod ezt a bikát!

Csobor mérgében felmordult és követte az idegesítően fiatal fejedelmet a haldokló sűrűbe, közel sem olyan kecses, de éppoly halálos mozgással. Mindenáron előbb akarta megszerezni azt a vadat, mint Lothar! A fatörzs, amelytől elrugaszkodott, fájdalmasan felnyekerdült, és maradék faleveleit is ledobta magáról.

¤¤¤

Erik kisétált a várudvarra, mert látta, hogy Lothar és Csobor megérkezett a vadászatból. Távol állt, de még onnan is látta, hogy a szokásosnál is feszültebb köztük a viszony. Távolról méregették egymást és egy szót sem szóltak egymáshoz, miközben cipelték a vadakat, pedig Erik azt hitte, hogy legalább vadászat közben jól kijönnek. Ez amolyan férfias, farokméregetős hajsza volt, amit szívesebben hagyott rájuk.

Nem lépett oda hozzájuk, de még hallótávolságban volt, így tisztán hallotta, hogy a csendet, amit harapni lehetett közöttük, végül Csobor törte meg:

− Amit az erdőben mondtál...

− Már korábban is sejtettem, hogy ez lesz, Aisa csak megerősített. Ő egy szót sem szólt – felelt Lothar, miközben vállán hurcolta a szarvasbikát és a vaddisznót, jobb kezében pedig a nyulakat. – Tudtam, hogy előbb-utóbb elárulsz majd engem és felkeresed őket. Mit ajánlottak? Hatalmat? Vagy talán a helyemet, miután a fejemet veszik?

− Mintha az olyan egyszerű lenne... − morgott Csobor, és egy dobó mozdulattal megigazította az egyik lecsúszni készülő élettelen sutát a vállán.

− És ez a te nagy szerencséd – vetette le a fiú hátáról zsákmányait. – Ha egyszer meghalok, az nem miattad, és nem is miattuk lesz.

− Mivel veszel revansot? – Csobor kihúzta magát, így széles mellkasa még nagyobbnak tűnt.