Aisa tett pár kecses mozdulatot, tőreivel hevesen és ügyesen harcolt. Visszaverte a fejvadászok támadásait, kivédte a szúrásokat. Az apja büszke lett volna rá. Percekig tartotta magát, de... pusztán ennyire futotta a tudományából. Két tapasztalt bérgyilkos ellen nem volt esélye. Pár suhintás és eltévesztett szúrás után lefegyverezték, és ugyanolyan esetlenül vergődött utána az egyik fejvadász karjai között, mint Szonja.
Ezt követően mindketten a torkukhoz szorított késekkel álltak, és tűrték a gerincükhöz simuló férfitesteket, amelyek a halálon kívül mással nem kecsegtették. Dés diadalmasan követte figyelemmel meddő vonaglásaikat, tehetetlen kétségbe esésüket. Összekulcsolta a háta mögött a karjait és egy szónoklatba kezdett. Az időhúzás, valamint a szavak tömjénje gyilkosabb volt bármely pengénél.
− Décse – merengett, hangja ünnepélyesen hömpölygött a tágas térben. – Mindenki úgy ismeri, mint rettenthetetlen, igazságos és állhatatos uralkodót − tekintete Aisára siklott –, holott a lánya nélkül csak egy magába roskadt báb volt a kezemben. Szép idők is voltak azok, és ideje, hogy visszatérjenek – somolygott, majd sárga szeme diabolikus lángra gyúlt. – Búcsúzzatok el az életetektől!
Ekkor egy üvöltés szelte ketté a teret, belerengett az egész kastély.
Egy fekete árny sűvített elő. Hatalmas és gyors volt. A lépcsőn haladt felfelé.
A Dés mellett álló két tétlen fejvadász nyomban a fenyegető veszély felé fordult. Kardjaikat előrántották, de már ez a reakció is lassúnak bizonyult. A lény ellenállás nélkül a mellkasuknál fogva lökte őket a falhoz. A következő minutumban pedig már szanaszét spriccelt a vért és elhaló kiáltások keltek szárnyra.
− Mi? – dadogta remegve a Főtáltos. – Hét Menny és Pokol... − A hangja elcsuklott, a szörnyeteg látványa letaglózta. – Nem! Később kellett volna, hogy kiengedjék! És nem így... ez lehetetlen... nem lehetséges...
Dés nem vesződött bérencei siratásával, azonnal a menekülési útvonalat fürkészte. Termetes alakja ellenére gyáván lapult a falhoz. A sötét vadállat nem is törődött vele, Szonja és Aisa felé vette az útját.
Egy szemhunyás sem telt el, és Szonja meghallotta a mögöttük álló két férfi sikolyát, majd csont reccsenése következett. Vörös nedv fröccsent Szonja vállára, melege elborította a hátát. Lepillantott, és az egyik fejvadászt pillantotta meg eltört nyakkal, feltépett torokkal. Szonjában a halálfélelem a tetőfokára hágott.
A lény olyan gyorsan mozgott, hogy ki sem lehetett venni, hogy micsoda. Nem is maradt ideje ezzel foglalkozni, mert ebben a pillanatban az üvegfal szilánkosra tört és a másik fejvadász kizuhant azon keresztül.
Vér és üvegszilánk lepte az egész padlót.
A fekete szörnyeteg elégedetten felmordult, majd leleassult. Körvonalai tisztává, látványa ismerőssé vált. Megállt háttal a két lány előtt. Szétvetette a lábait, hogy oltalmazóan elzárja az utat, és nyáltól meg vértől lucskos pofázmányával a reszkető Désre vicsorgott. Kitartó hörgés zakatolt a torkából, egész teste remegett a túláradó energiától és indulattól. Bármelyik medvénél kétszer nagyobbra nőtt, külsőleg mégis inkább egy farkasra hasonlított. És mégsem. Különbözött valamennyi állattól, amit Szonja ismert, vagy amit ember valaha is ismerhetett. Hátsólábai patában végződtek, farkát, akár a szamarakét, vagy az őslovakét, egy percekből álló nyúlvány alkotta, melyről dorzálisan csüngött le sűrű fekete szőre. Lapockáit összehúzta, de a háta még így is természetellenesen hullámzott. Az agresszív morgást néha fájdalomtól kínlódó nyüszítés váltotta.
ESTÁS LEYENDO
A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)
FantasíaBEFEJEZETT! Felkerült az összes fejezet! Szonját valósághű rémálmok kísértik. Nincs nappala, nincs éjjele, ám egy baleset megváltoztatja az életét. A karambol egy régi ismerőst és egy sorsfordító találkozást sodor magával. Lothart szorítja a határid...
