A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

24. fejezet/1.rész: Téboly

Szonját már nem zavarta a tömeg és a folytonos zsivaj. Már nem zavarta semmi sem. Úgy mászkált köztük, akár egy kísértet.

Tudta, ez a nap más, a holnapi pedig még másabb lesz.

Ezernyien sereglettek be a várba, csak hogy láthassák, csak hogy részt vehessenek a kivégzésen. A félvér szolgák a várudvart készítették elő, a nemesek megújították a régi, más kastélyokból való kapcsolataikat, körbevezették vendégeiket.

Az Alkonyati Vadász halála mindenkit lázba hozott, az egész szellemhordozó társadalom felbolydult a hír hallatán.

Viszont a palota belső tere teljesen kihalt.

Szonjának semmi dolga nem akadt odakint, nem asszisztált Lothar meggyilkolásában. Inkább bent maradt egyedül.

Feszült volt és nehéz, akár egy márványtömb. Ha beállt volna az udvaron áramló tumultusba, csak fennakadást okozott volna.

Megfáradt lépteivel elvonszolta magát az edzőteremig. Öltözéke alkalmatlan volt a testedzéshez, de nem törődött vele, elkezdte sorozni a boxzsákot. Ütötte és ütötte, míg bele nem sajdult az ökle, és még utána is.

Lothart holnap kivégzik – pőre ökle már nem csak lüktetett, Szonja már semmit sem érzett, pedig vér is serkent belőle.

Lothar holnaptól már nem létezik – karjai petyhüdten hulltak az oldalához.

Egy élet Lothar nélkül... Ez vár rá.

Még egyszer meg akarta látogatni, és ha ez sikerült volna, talán átvállalta volna az őr szerepét is, segített volna neki megszökni, ráveszi, bármit megígért volna neki, de mihelyt hivatalosan is kihirdették a végítéletet, a bejárást megtiltották mindenki számára. Még az őrséget is megtöbbszörözték. Szonjának esélye sem volt, hogy belógjon hozzá.

Lothar két állandó vendége hoppon maradt.

Ó, bárcsak ennyivel el lehetett volna rendezni az egészet! Hoppon maradtunk...

Olyan sekélyes ez a szó ebben a helyzetben. Komolytalan, már-már röhejes.

Szonja nézte, ahogy egy kövér vércsepp végigcsorog az alkarján. Egy eleven vércsepp egy eleven testből. Ami egyszer élő lett, máskor éppúgy halottá is válhat... többé már nem folyik a vére, többé már nem szólal meg, többé már nem mozdul feléd.

Annyiszor... annyiszor, de annyiszor át kellett ezt élnie! Szonjának fogalma sem volt, mi lesz, ha végül valóban eljut a tudatáig. A rutin szívtelenné teszi? Vagy összemorzsolja végérvényesen? Túlélne még egy halált?

Lépések kondultak a háta mögül, valaki belépett a terembe.

Szonját annyira nem érdekelte már semmi, hogy meg sem fordult.

Décse semmiképp sem lehetett, neki rengeteg elintéznivalója akadt. Szonja kétszer kért hozzá audienciát. Meg akarta győzni észérvekkel, érzelmekkel, könnyekkel, de semmi nem történt. Utána pedig hiába próbálkozott, Décse nem fogadta.

Eszlár. Ő még rosszabbul fogadta ezt, ennek ellenére azzal mindketten egyetértettek, hogy nem Lothar kivégzése a megoldás. Ezzel ő is egyetértett. A halálát egyikük sem kívánta.

Décsét elsőre gyűlölte, megvetette, legszívesebben leköpte volna, ha nem zavarta volna valami ennyire... Ha nem érezte volna azt, hogy ez nem csak az ő sara. Az elmúlt hétben Szonja rájött, hogy az irányítás már rég nem Décse kezében volt. Ezt az egész társadalom akarata. A Farkas a legtöbb történetben gonosz, ő az ellenség. És tényleg így hitte mindenki, és a legborzalmasabb, hogy Lothar is ezt mondta...