A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

9. fejezet: Testhullám

Jegyesek... Ők jegyesek. Vagy valami hasonlók, ami a szellemhordozók nyelvén azt jelenti, hogy hamarosan itt a dinom-dánom, a nagy harangok meg a gyermekáldás. Nyavalyás gyermekáldás! Ők... az elkövetkező fejedelmi házaspár. Lelle és Lothar közös jövőt terveznek. Szonja csak útban volt. Már egy hónapja a vár falai között élt, mire megtudta. Hagyták, hogy beleélje magát, hogy Szonja is jelenthet valamit neki. Hát mégis csak egy küldetés a számára. Csak egy szánalmas, eltűrt feladat.

De hát akkor miért tartja még mindig itt? Mi a célja vele? Mit akar még tőle? Teljesen tönkre akarta tenni?

A palotában bolyongott, nem akart senkivel sem összefutni. Napok óta nem aludt, mert folyton kattogott az agya. Képtelen volt leállni, hiába fáradt el. Szellemileg kimerült, ami kihatott az egész lényére. Leült egy lépcsőfokra és a korlátba kapaszkodva meredt a szürke kövezetre.

Mit szúrhatott el az előző életében, hogy ezt érdemelte? Senkije sem volt az égvilágon. Senkije.

Egyik ujjával egy ütemet kezdett el ütni a korláton. Akaratlanul mozdult az ujja, kábult az agya és csak később fogta fel, hogy azt az ütemet üti, ami a folyosó végén nyíló teremből kúszott felé. Egy dobszóló lüktetett a fülében. Mintha már többször hallotta volna, de ilyen közelről most először.

Lejjebb óvakodott a lépcsőn, míg le nem ért az utolsó lépcsőfokra és be nem látta a félig nyitva hagyott ajtó mögé. Sötét volt, de a teremben uralkodó félhomály éppen ezért is tűnhetett ragyogó fénysugárnak onnan, ahol én álltam. Csillogó flitterek, csörgő díszítések repkedtek az ütemre, ahogy Lelle testével együtt a vörös selyem is megmozdult. Táncolt. Elképesztő kecsességgel és alázattal suhant és mozdult a zene ütemére. Energikus, szenvedélyes, de legfőképp nőies. Szonja megértette Lothart. Ha már talált egy ilyen végletekig tökéletes és fajtájába tartozó lányt, miért is választana másképp? A legfájóbb az egészben, hogy tényleg nem tudott rá haragudni. Csak azt nem értette, hogy miért nem gondolt rá előbb, hiszen annyira nyilvánvaló. Annyira összeillettek.

Előkelő és gyönyörű, emellett hihetetlenül jól táncolt. Szonja csak csodálni tudta. Bár ő is képes lett volna így mozdulni a zenére és így élvezni! Közelebb lopakodott, de annyira el volt varázsolva, hogy mellé lépett... hihetetlen, azt az egyetlenegy lépcsőfokot is képes volt elvéteni!

Az ajtó egész széltében kicsapódott:

− Nem igaz! – nézett egyenesen rá Lelle lihegve. – Sehol sem lehet nyugtom tőled? – kapcsolta le a zenét.

− Bocsáss meg! Nem állt szándékomban megzavarni téged, csak erre jártam...

− Meghiszem azt! Nem érdekel! – morgott, de úgy igazán. Tényleg morgott. – Ne leselkedj utánam! Ne is szólj hozzám többet! Ne za-varj, ha tán-co-lok! – hangsúlyozta ki mérgesen. – Tűnés! – Hirtelen a fáklyák lángra gyúltak. Dühének ereje tapintható volt.

− Sajnálom... - sütötte le a szemét Szonja.

− Lelle! – visszhangzott végig a folyosón a megrovó dörrenés.

Lelle nem ijedt meg úgy, mint Szonja. Nem, hiszen már tudta, hogy ez lesz! Szonja ekkor jött rá, hogy nem Lelle haragja gyújtotta lángra a fáklyákat, hanem valaki másé. Remegve pördült a férfi felé. Lelle nem tette, sőt ő az ellenkező irányba fordult dacosan.

− Lelle, már kértelek, hogy ne légy ilyen goromba a vendégünkkel! – dörmögte Lothar éreztetve mindenhatóságát. A lépcső tetején állt. – Több tiszteletet! – Felbőszítette a jegyese tapintatlansága. Kiállása határozott volt, arca feszült, de a szeme! Azok Lellét szuggerálták.