A vérző hó titkai (A Táltosok Öröksége 4.)

6. fejezet: A vendég

Szlovákia, a Tátra erdeiben, Farkas Kastély

Szonja egy szörnyű éjszakán és egy borzalmas rémálmon is túlesett, mire magához tért. Ez az álom viszont sokkal valóságosabbnak tűnt, mint az eddigiek. A képek élénkebbek, a hangok tisztábbak és a szagok... a szagok egyszerűen gyomorforgatóak voltak! A vágóhíd és a szeméttelep erőteljes elegye.

Émelygett. Az orrában érezte a vér és a nyers hús szagát. A halál rothadó aromáját. Az elméje annyira élethűen reprezentálta, hogy képtelen volt visszatartani az undorát. Szemhéja felpattant, és amilyen gyorsan csak bírt, felkelt az ágyból.

Nem volt sok ideje, sietnie kellett! Mégis hol van itt a mosdó?

A környezetből semmi mást nem fogott fel, csak a lehetséges választ. Oldalt egy ajtó nyílt, ami egy olyan helyiségbe vezetett, ahol fehér járólapok borították a padlót. Valószínűleg ez az. Ha nem az, akkor most felszenteli és előlépteti illemhelyiséggé. Odaténferegett és mihelyt az ajtófélfához ért, térdkézlábra ereszkedett.

Mennyivel könnyebb állatként, mint emberként!

Óvatosan bekúszott a vécé mellé, aztán rátehénkedett. Hát mégis csak te volnál az? – sóhajtott fel Szonja, majd a megnyugvást nyújtó árnyékszék hűs porcelánjához érve szinte sistergett a forró homloka.

Szonja gyomrának szegényes űrtartalma nyomban a vécékagylóban kötött ki. Amint végzett, lecsúszott a fürdőszoba hideg, fehér kövezetére, magához ölelve a latrinát. Élvezte a hűs közelségét, a járólapok simaságát.

A csigolyái sajogtak, a feje lüktetett. Ez nem lehetett csak egy szimpla szédülés. Hátranyúlt, hogy megtapogassa a fájó pontot. Mintha egy behegesedett seb lett volna hátul a nyakszirtjén. Eltört a gerince, emlékezett, nemrég eltört a gerince, bénának kellene lennie...

Jaj ne! Az mégsem egy álom volt! Megtörtént... nincsenek többé... Tényleg meghaltak... Megölték őket.

Szonja addig hevert a hideg kövön, míg annyira kiszáradt, hogy könnyezni se bírjon, míg a világ megállapodott és ki nem tisztult teljesen. Sőt, még ezután is csak feküdt elterülve, miközben bambult üveges tekintettel. Agyvizének rotációja meg vére zsongása döngette a dobhártyáját, és azt harsogta: meghaltak, meghaltak, meghaltak... és te hálátlan, te szerencsétlen, te életben maradtál! Egyedül maradtál a nagyvilágban. Nemrég még meg akartál szabadulni tőlük, most pedig hogy elvesztetted őket, te szánalmas idióta, csak ekkor jöttél rá, mennyire fontosak is voltak neked. Megérdemelted. Ők viszont a legkevésbé sem.

Az önvádlás és a depresszió poklában sokáig tartott, mire a valóság eljutott Szonja tudatáig: egy idegen szobában tartózkodott. Soha nem járt itt és semmihez sem tudta hasonlítani, azok közül, amiket eddig látott.

Felült, körbepillantott. A fürdő ragyogóan fehéren és makulátlanul tisztán várta, mintha a tiszteletére kitakarították volna. Kíváncsisága továbbhajtotta, így felkelt a padlóról, majd visszament a szobába. A járása még bizonytalan volt, de már határozottan jobban haladt, mint ébredés után.

A háló harminc négyzetméterét szellősen rendezték be, viszont ízlésesen. Valahol az antik és a modern bizarr, mégis találó határán ingadozott. A mosdóból kilépve egy bronzszínű selyem baldachinnal fedett ágy állt, amely mellett a diófából készült éjjeliszekrény szinte teljesen eltörpült. A sötétbarna szekrény felett egy reneszánsz beütésű ablak nyílt a hegyekre, Szonja előtt pedig egy kézzel szőtt, puha szőnyeg terült el. Rálépett és csaknem elnyelte a lábfejét. Arany és barna színű mintázata harmóniában állt a fal krémszínével, amit a plafonról alálógó csillár tett lehetővé, hogy lásson. Szonját egészen elbűvölte. Ha ez is élete utolsó napja, legalább egy olyan szobában éri a vég, aminél szebbet képzelni sem tudna.