újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

2 .ᐟ

Egy hete járok a Karasunóba, és bár azt hittem, hogy az alsó-közép után megváltásnak fog tűnni az új környezet, egyelőre itt is elég kívülállónak éreztem magam.

Na, nem arról van szó, hogy nem szeretem az emberek társaságát, vagy egy magányos farkas lennék, mert igenis egy szociális lény vagyok. De az elmúlt év eseményei átformáltak, és a régi, vadóc Rei érettebbé, visszahúzódóbbá vált.

A második napomon megkörnyékezett egy magas, harmadéves lány, aki a röplabda klubba akart tagokat toborozni. Én meg... elrohantam, ott hagyva szegényt, kinyújtott kezében egy jelentkezési- és egy szórólappal.

A mosdóban talált rám az első és egyetlen ember, akit a barátomnak mondhatok a Karasunóból, Saito Ayane. Ő, egy csupaszív és durván empatikus lény lévén, rögtön látta hogy valami bajom van. Próbált tapintatosan kifaggatni, hogy mi történt, de nem voltam hajlandó elmondani neki. Hogy is adnám elő? Egy kedves harmadéves felajánlotta, hogy csatlakozzak a röpiklubba, nálam pedig ez úgy kiverte a biztosítékot, hogy ott hagytam?

Nem, itt másról van szó, egy olyan dologról, amit nem osztok meg senkivel, és ha rajtam múlik, a sírba is viszem.

Ayane viszont ezután nem tágított mellőlem. Szerintem elhatározta, hogy barátok leszünk.
Bár az elején elég zárkózott voltam, és a beszélgetéseink nagy része úgy nézett ki, mint egy interjú — ő kérdez, én egy tőmondattal, vagy egy szóval válaszolok —, sikerült megkedvelnem. Mostmár nagyrészt együtt lógunk, aminek örülök. Ayane jó társaság, és tolerálja azokat a pillanataimat is, amikor nincs kedvem beszélgetni.

Őszintén furcsa, hogy ilyen gyorsan találtam magamnak egy barátot, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy az alsó-közép utolsó pár hónapját teljes egyedüllétben töltöttem, és nem is nyitottam senki felé.

───࿔

Hétfő lévén enyhén szólva kómásan keltem ki az ágyból, és készültem el induláshoz. A tavaszi reggel csípős volt, de legalább kicsit felébresztett. Bár lehet, hogy az az elefántot is kiütő mennyiségű kávé volt, amit magamba toltam, nem tudom. A Karasuno kábé húsz perc kényelmes sétára volt, de ma reggel anya legnagyobb meglepetésemre felajánlotta, hogy kocsival eldob a suliig.

Emiatt a szokásosnál hamarabb érkeztem meg, Ayane még valószínűleg sehol sem tartott a reggelével, ott főleg nem, hogy iskolában legyen, így egyedül mentem fel az 1-3. osztály termébe.

Levágódtam a padomra, és csendben figyeltem, ahogy az osztálytársaim megérkeznek, mind előre leamortizálva az első órai angol tudatától. Az angol senkinek nem az erőssége itt, elég kevés olyan diák van, aki elfogadható jegyeket produkál belőle.

Tűpontosan csengetésre Ono tanárnő is betoppant, aki egyébként egy fiatalos (és kifejezetten vonzó) megjelenésű, kellemes személyiségű nőként a Karasunós fiúk álmainak megtestesítője volt.

— Osztály... — kezdte el az órát. — A jegyeitek, hogy is mondjam...

— Kitűnőek? — ordította be egy fiú a hátsó padokból.

— Hát, Adachi, a helyedben felidézném a legutóbbi dolgozatod eredményeit. Először nem is tudtam megmondani, hogy angol akar-e lenni az a nyelv, amin a válaszaidat írtad — csóválta meg a fejét Ono tanárnő. A termet nevetés rázta meg. — A témához visszatérve, úgy gondoltam, adok nektek egy javítási lehetőséget.

Felállt, és egy krétával ezt a szót írta hatalmas betűkkel a táblára:

PROJEKT