újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

22 .ᐟ

— több mint 83% esély van rá, hogy te egy vagy a csendes olvasóim közül, szóval léégyszi nyomj rá a vote-ra, ezzel támogatva a munkámat.
Köszönöm. <3

Az idő csak nem akart megállni, sőt, még lelassulni sem a kedvemért, ezért egy felhős, október végi napon megint a csapat kisbuszában találtam magam, a Sendai felé vezető autópályán. A folyamatos gyakorlás, és az azt egyszer-egyszer megszakító iskolai tevékenységek elvégzése alatt szinte levegőt sem volt időm venni, de hát van ilyen.

Az időközben megrendezett táborok erre még rátettek egy lapáttal. Mikóval többször futottam le és fel a hegyről négy nap leforgása alatt, mint egész életemben valaha; az utolsónál már nem hittem, hogy többé lábra tudok majd állni, a fiúkkal pedig... Ja, igen. Takeda-senseinek köszönhetően úgy látszik, a Karasuno állandó tagja lett a nagy presztízsű tokiói sulik körének, akik gyakran szerveznek rövidebb edzőtáborokat. Ilyenből kettőt tartottak ősszel, egyet szeptemberben, egyet pedig a születésnapom után. Én pedig természetesen kikönyörögtem, hogy mehessek.

Egyszerűbben ment, mint hittem, mivel már mindenki ismert engem, ráadásul égre-földre esküdöztem, hogy hasznos leszek. Azt hiszem, sikerült betartanom az ígéretemet, mert Kiyokónak néha le is kellett állítania, mondván, hogy ne dolgozzam túl magam, kiváltképp, mikor a röplabdáról volt szó. Elemeztem, írtam, gondolkodtam, este pedig beálltam a szokásos csapathoz játszani. Jó volt viszontlátni Kurooékat, akikkel ugyan beszélgettem online, de nyár óta egyszer sem volt alkalmam találkozni velük. Mint mindenki, ők sem ragadtak le a júliusi szintjüknél, így ijesztően erős ellenfelekkel gyakorolhattam, akik — már csak abból az egyetlen Y kromoszómából adódó előnyük miatt is — simán felérnek a Nemzeti szintjéhez, és a Niiyamához. Mondjuk, bajban leszek, ha annyit tudok teljesen blokkolni Kanoka ütéseiből, mint Bokutoéból — ez a szám kemény háromra rúgott a két nap alatt. Legalább több, mint a nulla, amit legutóbb produkáltam, de mentségemre szóljon, hogy akkor még nem jártam edzésre.

— Tíz perc múlva ott vagyunk — szólt hátra Miko a kormányt fogva, aztán anyázni kezdett, mert egy mercedeses pasi bevágott elé. Őt leszámítva mindenki elcsendesedett, igyekeztünk felkészülni a ránk váró megpróbáltatásokra, egy szó sem hangzott addig, míg elénk nem tárult a sendai-i sportcsarnok fehér alakja.

— Kezd hányingerem lenni — nyögte Kikuchi, ahogy a bejárat felé áramló vegyes csapatokat és nézőket figyelte.

— Nyugi — fordult meg ültében Yue, hogy szembekerüljön a lánnyal. — Negyedikek vagyunk a prefektúrában. És itt van Rei, aki egy új hogy is mondják...? Szuperfegyver.

— Azért ne túlozzunk — szóltam oda, mire a busz utasai egyöntetűen "búú" hangokat kezdtek kiadni. — Jó, oké — tettem fel a kezem megadó stílusban, és az ablakon át ismerős arcok után kezdtem kutatni a tömegben. Vagy egy ismerős arc után, részletkérdés. Feleslegesen tettem, a mi meccsünk az elsők között kezdődött, a fiúk utánunk több mint egy órával lépnek pályára. Tobiót nem, helyette valaki mást viszont felfedeztem, aki láttán hatalmas mosoly kúszott az arcomra. Sayu farmerban, szürke, kötött pulcsiban, sállal az arca előtt sétált a csarnok bejárata felé özönlő emberek közt. Láttam, ahogy éles pillantást vet egy magas, barna hajú fiúra, aki nevetgélve mondott neki valamit, ami távolról flörtölésnek tűnt, közben ügyet sem vetett arra, hogy a csapattársa a gallérjánál fogva rángatja... Beharaptam a számat, mikor rájöttem, hogy kinek járt a gyilkos tekintet: Oikawa Toorunak, az őt "fegyelmező" fiúban pedig Iwaizumi Hajimét, az Aoba Johsai egyik legértékesebb játékosát ismertem fel. Sayu, látom barátkozol.

Hamarosan a Seijoht, és velük együtt Sayuriyót is elnyelte a csarnok előtere, mi leparkoltunk, a legelöl ülők pedig már ki is szálltak, hogy kipakolják a csomagtérből a táskákat. Miután mindenki elhagyta a buszt, odacsoportosultunk a bejárat előtti hirdetőtáblához, hogy megnézzük, kivel lesz szerencsénk játszani.