újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

10 .ᐟ

Reggel persze megbántam, hogy egy agymenésnek köszönhetően igent mondtam Kageyamának — Ayane szerint annyira dramatizáltam túl, mintha egy házasságba mentem volna bele, nem abba, hogy röplabdázzak vele egy keveset. Hát, nem tudom. Ha valaki arra kényszerítene, hogy a feladó felesége legyek, valószínűleg megrendezném a halálomat, és Kubában kezdenék új életet.

De Ayane azzal együtt, hogy szívta a vérem, egyrészt rám parancsolt, hogy ne merjem visszamondani a programot, másrészt figyelmesen meghallgatott, és bár nem mondtam neki túl sok konkrét dolgot arról, hogy miért akadtam ki (ezért ő még mindig egy homályos képet lát csak a múltamról), de ez nagyon jól esett.

Tökre elmerültem a gondolataimban, így elsuhant a suliba vezető út mind a húsz perce, és azzal kellett szembesüljek, hogy egy matek után a kedvenc irodalomtanárom jön órára, aki mióta enyhén szólva kiakasztottam, nemeziseként tekint rám.

A nap második rossz híreként azt tudtam meg, hogy Ayane nem jön suliba, mert fáj a feje és rosszul van. Remek, lézenghetek egyedül egész nap. Emiatt jobb elfoglaltság híján rögtön a terembe mentem, ahol már gyülekeztek az osztálytársaim, kisebb csoportokba verődve beszélgettek.

— Kobayashi-san! — tűnt fel mellettem fogalmam sincs honnan Hinata, majd egy másodpercre rá Kageyama is. Mindketten erősen lihegtek, mintha versenyt futottak volna (lehet tényleg ez volt a helyzet) kócosak voltak és a dezodor illatát hozták magukkal.

— Reggeli edzés? — vontam fel a szemöldökömet. Hinata egy nagy mozdulattal bólintott, amitől méginkább összekócolódott a haja.

Ezután a narancs elkezdett valami hiper-szuper egykezes fogadásról mesélni, amit ,,gwaaa, olyan menő lenne, ha megtanulhatna, mert ott csak paff! És a labda fent van...". A fekete hajú persze lehurrogta, közölte vele, hogy még egy rendes fogadás sem megy neki, mit akar annál többet.
Apropó Kageyama. Egy mondattal elküldte Hinatát (fogalmam sincs a kisebbik hogyan vagy miért hallgatott rá) és sajnos tudomásul kellett vennem, hogy a bűnbánat enyhe megnyilvánulását látom az arcán. Már nyitotta a száját, de megelőztem, felemelt ujjal, szigorúan néztem rá.

— Ha a tegnap estiről egy szót is szólsz, rögtön visszavonom, hogy röpizek veled — fenyegettem meg. — És ne nézz ilyen szerencsétlenül, mert megijesztesz.

A második mondatra rögtön visszatért az igazi énje.

— Nem nézek ki szerencsétlenül — fortyant fel, félreértve a mondandómat.

— A múlt héten két lány vallott neki szerelmet. Mindkettőt visszautasította — szúrta közbe a terem túlfeléről Hinata, aki ezek szerint hallgatózott.

Kageyama még motyogott valami sértést, amit nem teljesen hallottam (amúgy nem is kifejezetten érdekelt), és a kis narancs felé vette az irányt, hogy jól tarkón vágja. Az én gondolataim eközben már a pillanatokkal ezelőtti beszélgetés körül forogtak, vagyis annak egy részénél. Kageyama tényleg nem néz ki szerencsétlenül, sőt. Ha nem lenne durván röpiőrült, nagy valószínűséggel népszerű lenne. A külseje megvan hozzá: selymes fekete haj, sötétkék szemek... Csak ne lenne ennyire hülye, basszus.

───࿔

A tanítás szinte elsuhant, leszámítva az angol utáni irodalmat, amin a tanár szokás szerint kipécézett, és egész órán engem kérdezgetett. Nem felelet volt, pedig elég sok dolgot tudtam, tehát rossz jegyet nem kaptam volna, de persze nem osztályozta le. Cserébe állhattam a teljes órán át, a tekintetek kereszttüzében (de ezt csak egy ideig, mikor a többiek rájöttek, hogy ez hosszú lesz, kultúráltan elfoglalták magukat).