újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

3 .ᐟ

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az óta a bizonyos hétfő óta foglalkoztam bármit is a projekttel. Ono tanárnő ígéretéhez híven kiküldte a témákat is, mi Shakespeare munkásságát és a korabeli színházat kaptuk. Kageyama nem keresett engem, én sem őt.

Épp Ayanéval sétáltunk a folyosón, amikor úgy vágott fejbe a felismerés, miszerint már csak napjaink vannak a projekt határidejéig, hogy konkrétan megszédültem.

— Baszki, baszki, baszki — támaszkodtam meg a mellettem lévő ablakpárkányban. — Istenem.

— Rei... minden rendben? — kérdezte Ayane, mire válaszul elkezdtem az ablakba verni a fejem.

Barátnőm már hozzászokott, hogy időnként — főleg, amikor a röplabda is említésre kerül — elkomorodok. Ayane okos lány, biztosan vannak feltételezései, hogy miért vagyok érzékeny erre a témára, de a sors szerencsére magas érzelmi intelligenciával áldotta meg, így tudja, hogy jobb ha nem faggat. De ez az eset nem ilyen volt, azoknál általában full befordulok és lehangolt leszek. Itt inkább drámáztam egy sort.

— Tudod van az a projekt angolból, amit a sportoló — nem akaródzott ilyenkor sem kimondanom, hogy "röpis" — sráccal kell megcsináljak. Tökre kiment a fejemből, és tudod mikor kell előadjuk? Jövő hétfőn. — Öt nap múlva.

— Oh. — Ha Ayane sem tud semmi okosat mondani, ott már komoly bajok vannak.

— Megkeresem Ka... Kega...

— Kageyamát? — segített Ayane.

— Őt! Gyere, siessünk — ragadtam meg a barátnőm kezét, és a termünk felé vettem az irányt.

Persze a fiú nem volt ott amikor kellett volna.

— Hol lehet már az a nyomorult? — mordultam fel. — Hmmm... az automatánál esetleg — diskuráltam önmagammal. — Igen. Ayane!

Szóval még egyszer átrohantunk a sulin, egyenesen a tornaterem közelében lévő automatáig. A keresett személy viszont nem volt ott. Már majdnem feladtam volna, készültem indulni egy harmadik helyre, de Ayane a szúró oldalára hivatkozva pihenni akart. Míg ő az automatának dőlve lihegett, én összehúzott szemmel figyeltem a diáksereget, hátha az emberünk pont felbukkan valahol.

Végül más ütötte meg a fülem.

— Kageyamaaaa! Még egyet!

A kiáltás határozottan a tornateremből jött.
Bár a hang a fejemben kézzel-lábbal ellenezte, tétova léptekkel elindultam a tornaterem felé, miközben intettem Ayanénak, hogy maradjon nyugodtan. Még a végén összeesik ettől a kis távtól is.

Odaléptem a terem ajtajához, és bekukkantottam. Az egész testem lemerevedett, a szívem ki akart szakadni a helyéből ahogy végignéztem a legelkápráztatóbb gyors támadást, amit valaha láttam. Kageyama mesteri pontossággal kivitelezett feladása, amit a narancsvörös hajú fiú emelt a tökéletességig azzal, hogy olyan sebességgel termett a levegőben és ütött, amit követni is alig lehetett. De én láttam, láttam minden egyes pillanatát, ahogy Kageyama pontosan oda adja fel a labdát, ahova kell, és ahogy a társa a levegőben szárnyalva leüti.

Hirtelen eszembe jutott minden, amit tavaly elvesztettem, ez a támadás emlékeztetett arra, hogy milyen lehetett volna az életem.

Fogalmam sincs, hogyan, de megfordultam, és odabotorkáltam Ayane-hoz, aki ültéből felnézett rám.

— Na?

— Menjünk — nyögtem ki.

— Mi van a projekttel?