újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

11 .ᐟ

— Elég ügyes vagy ahhoz képest, hogy kilenc hónapig... Bocs, semmi — kapott észbe Kageyama, miközben a bemelegítő ütéseket végeztük.

— Sporttilalom alatt voltam? Nem gáz. Akkor is igyekeztem gyakorolni, még ha ülésből vagy egyhelyből is. Persze eléggé berozsdásodtam, csak most, hogy újra edzhetek, kezdek megint elfogadható szintre feljönni.

Amíg nekem megeredt a nyelvem, elvétettem az ütést, a labda pattogva gurult el.

— Elkezdhetjük a rendes gyakorlást, nem? — nézett rám Kageyama óvatosan. Bólintottam egy aprót, félve, mégis izgatottan. Aztán minden érzelem az összezavarodottságnak adta át a helyét, mikor rájöttem valamire.

— Kageyama... mindketten feladók vagyunk. Mégis mit akarunk csinálni?

Az említett elgondolkozott a szavaimon, aztán egy sóhajjal megtoldott biccentéssel adott igazat nekem. Egy pillanatig ideig kínos csendben álltunk, a szám szélét rágva próbáltam valami megoldást találni. Basszus, megnyíltam ennek az idiótának, kiöntöttem a lelkemet, nehogy már ezek után ne tudjunk röpizni, csak azért, mert azonos poszton játszunk!

— Ütök én — döntött Kageyama váratlanul.

— Te tudsz olyat? — Olyan felháborodással nézett rám, mintha elátkoztam volna az összes női felmenőjét, vagy épp azt mondtam volna neki, hogy Hinata fogadásai és szervái a legerősebbek a csapatban. — Jó, hagyjuk.

Odadobtam neki a labdát, és gyorsan végigfuttattam magamban minden tudást, miközben éreztem, hogy az ismerős bizsergés szétárad a testemben. Ezúttal viszont nem ijesztett meg, mint ahogy pár hónappal ezelőtt tette volna. Átadtam magam a játéknak.

— Egyes, kettes vagy zéró tempó lenne jobb neked? — helyezkedtem vállszéles állásba.

— Egyelőre jó lesz az egyes. — Kageyama ezután felmérte a pályát, hátrált pár lépést, fölém dobta a labdát és nekifutott.

Szinte lassított felvételben néztem végig, ahogy a kék-sárga labda közelít a kezeimhez. Hátat fordítottam a fekete hajú fiúnak, hogy optimálisabban tudjak helyezkedni. Jó helyre jön, gondoltam, és egy szempillantás múlva már fel is adtam. A labda átszelte a levegőt — bár én ezt nem láttam — egyenesen Kageyamához ment.

Annyira örültem a sikernek, hogy nem igazán érzékeltem, ahogyan a labda leesik — és nem a háló túlfelén. Csak Kageyama döbbent hangjára néztem oda.

— Ez... ez mégis mi volt? — kapkodta a fejét köztem és háló közt.

— Ennyire azért nem volt szar — kértem ki magamnak, és csípőre tettem a kezem.

— Nem, nem az. Jó volt, de ez a technika...

— Ezt... Ezt is használom alsó-közép óta — vontam vállat. — Semmi extra, az ütőnél éri el az útja tetőpontját a feladás, utána viszonylag gyorsan leesik.

— Taníts meg! — Meglepődöttségemben kitágult a szemem, ugyanis Kageyama a feje fölött összerakta a kezét, és ráadásul enyhén meg is hajolt. Komolyan gondolja. Bár rontotta az összhatást az arckifejezése, amiről lerítt, hogy nincs ínyére, hogy őt tanítani kelljen. — Nem láttam még ilyet, szeretném megtanulni — mondta még mindig lehajtott fejjel. Aztán persze hozzá kellett fűznie még valami hülyeséget, hogy elrontsa a "szép pillanatot": — Nem hagyhatom, hogy jobb legyél nálam.

— Ööö... rendben, persze. Akkor nem ütünk — törődtem bele a programjaink hirtelen változásába, de nem bántam, hogy így alakult.

— Tedd oda le a kulacsod — mutattam egy pontra magamtól négy méterre, és mikor Kageyama megtette, a kezembe vettem és rutinszerűen megforgattam a labdát. — Kezdésnek, tudnál mutatni nekem egy feladást?