újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

epilógus .ᐟ

Az egész arénára csend borult. A sportkommentátor még gyorsan elhadart pár nevet meg tudnivalót; ezeket én csak tompán érzékeltem, minden idegszálammal a pályára, és az azon álló tizenegy játékosra koncentráltam. Aztán a kommentátor is elhallgatott, ahogy a vezetőbíró sípja hosszan megszólalt.

A hálótól fél méterre, háttal álltam mindenkinek, így csak elképzelni tudtam az eseményeket, amik mögöttem zajlanak: minden szem az alapvonal mögött álló magas, erős testalkatú tejfölszőke lányra szegeződik. Dobás, cipők nyikorgása, majd egy, az egész csarnokot megrázó erejű ütés.

És egy pillanatra megállt az idő.

— GUNDERSEN MEGCSINÁLJA! — üvöltött fel a kommentátor, egyidőben a szurkolókkal, akik önkívületi állapotban ünnepelték a szervaászt. A pasi kicsit lenyugodva, kultúráltabban folytatta: — A csapatkapitány láthatóan formában van, így kell indítani egy elődöntőt!

A csapattársaimmal együtt megpördültem a tengelyem körül, és odarohantunk Heidrunhoz, aki halvány mosollyal az arcán kifújta a levegőt.

— Kurva jó vagy! — ugrott rá az egyik centerünk, Alessandra Ferrucci Heidrun hátára, és bár Ale sem épp kisgyerek méretű, a norvég négyes ütő meg sem billent.

— Ha ezt elrontottam volna, nem tudom, mit csinálok. Talán remetének állok — felelte, aztán elkapta a felé hajított labdát, és megfordulva elsétált.

— Azért a magabiztosságán lenne mit dolgozni — sóhajtott Ale, ahogy visszamentünk a hálóhoz. Szórakozottan megigazította göndör tincseit, amiket fél kiló hajlakkal és hajzselével tud csak kezelni. Az olasz gének, vagy mi. — Nem félnének tőle ennyire, ha tudnák, mennyire kis bárány lélekben. Egy légynek se...

Egy erőteljes, határozottan az átlónktól jövő torokköszörülés szakította félbe, aminek hallatán Alessandra is elkomolyodott, és tarkóján összekulcsolt kézzel várta inkább a játszma kezdetét.

A nevét skandáló szurkolók zaját félbeszakította Heidrun szervájának hangja, amit ismét egy ágyúlövéshez lehetne leginkább hasonlítani, ám ezúttal az ellenfél liberója képes volt fogadni. Kezdetét vette a FIVB Női Röplabda Világbajnokság elődöntőjének második labdamenete.

Kizártam mindent az elmémből, egyetlen dologra fókuszáltam: arra, ami a pályán történik. A testem tudatosan, mégis ösztönösen mozgott, olyan módon, amit csak egy röplabdának szentelt élet tesz lehetségessé.

Irányíts mindent! Ezt jelenti feladónak lenni, nem?

Persze, hogy ezt jelenti. Nekem legalábbis biztosan.

Kivitelezni öt olyan támadást, amik után az ellenfél edzője hezitálás nélkül kér időt, hogy megszakítsa a lendületünket.

Levonultunk a pályáról; a másik kezdő centerünk, Daphne Campbell felállt a székéből, és megveregette Ale vállát.

— Gyönyörű blokk volt az előbbi — dicsérte meg Alessandrát brit akcentussal, egyedüli angol anyanyelvűként közülünk.

— Azért Yasmin keresztütéséről se feledkezzünk meg — terelte szokatlan módon a témát Ale, aki imád a középpontban lenni. — Na az, az világszínvonalú volt.

— Talán azért, mert világszínvonalúak vagyunk — dünnyögte Yasmin, az átlónk.

— Van benne valami — értett egyet Daphne.

Míg mindenki ivott egy kortyot, a kommentátor hangjára terelődött a figyelmem, aki az üresjáratot kitöltendő, beszélgetni kezdett egy női kollégájával.