újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

23 .ᐟ

* Extrém hosszú, megöregszel-mire-elolvasod fejezet warning *

Az élet tényleg elsuhan. Egyik pillanatban még a könnyeimet tartom vissza, mikor bármilyen szinten említésre kerül a röplabda, a másikban pedig szinte felrobbanok az izgalomtól, ahogy a csapatommal kilépünk a Sendai-i sportcsarnok fényességébe. Körülöttünk mindenhol emberek voltak, fiatalok és idősebbek, mind egy dologért jöttek: hogy lássák a meccset, ami eldönti, hogy melyik iskola képviselheti Mijagi prefektúrát a Tavaszi Bajokságon.

Egyetlen pálya volt kijelölve a csarnok közepén, ott, ahol mindenhonnan jól rá lehetett látni. A tévéstáb, ami a fiúk meccsét közvetítette, most félreállva készült az új élőre. A miénkre. Még mindig hitetetlen kimondani — és gondolni is — hogy idáig eljutottunk, hogy a prefektúra legerősebb, rettegett sulijával, a Niiyamával játszhatunk.

Az említettek ekkor érkeztek meg és nyitottak be a tornaterembe, a velünk átellenes oldalon. A sötétségből egyre több magas, rövid hajú, piros-fehér mezes lány bontakozott ki, míg szemben nem állt velünk a teljes kezdőcsapat, a cserék és a személyzet is. Nyugodt, mégis erőteljes kisugárzásukkal felhívták magukra az egész csarnok figyelmét, ahogy szenvtelenül besétáltak és a táskáikat ledobva elkezdtek készülődni a meccsre.

— Én ezt nem bírom — nyöszörgött Kikuchi, és a hasához kapta a kezét, ahogy felvillant egy vaku a tévéstáb irányából. Watabe biztatólag meglapogatta a vállát, bár ő sem nézett ki sokkal jobban, tök sápadt volt. Ez az izgalom-stressz kombó legkevésbé Sasakit sújtotta, aki nem vesztette el a szokásos önbizalmának nagy részét, magabiztosan, csillogó szemmel nézett körbe a csarnokban.

— Szétverjük a Niiyamát!

— Szét! — biccentettem, a körülményekhez képest szintén nyugodtan. Már csak azt vártam, hogy játszhassak.

— Szét — csatlakozott be a görnyedt Kikuchi gyermeteg hangon.

— Na. Elég lesz — lépett oda Sasaki hozzá. Vett egy nagy levegőt, megfogta Kikuchi vállát, egy rántással felegyenesedésre kényszerítette, és ordítani kezdett.

— Márpedig nem szarsz be, itt és most, Kikuchi Moe, életünk játékára készülünk! Szükségünk van a blokkjaidra, a gyors ütéseidre és az embertelenül hajlékony felsőtestedre. Érted?! Felfogtad?? — rázta meg egy kicsit zihálva a lányt.

Mi, többiek, csak vigyorogva figyeltük az eseményeket, mindenki elfeledkezett a saját pánikáról és kétségeiről, jobban mondva Sasaki kiverte őket a fejünkből. Lehet, hogy néha forrófejű és meggondolatlan, de a kettes ütőnk vitathatatlanul ért az ilyenekhez, rengetegszer hozta ő vissza a küzdőszellemünket, és erősített meg minket.

Kikuchit is sokkolták az események, így csak pislogott párat, aztán kibökte:

— Most mindenki minket néz.

— Jé, tényleg — fordult a lelátók felé Sudo is. Mikor utánoztam, a pillantásom egyenesen a fiúkra esett. Hatalmas vigyor kúszott az arcomra, ahogy végignéztem a győzelemtől még mindig hitetlenkedő, boldog, hullafáradt csapaton, akik itt maradtak szurkolni nekünk. A nyakukban ott lógott az aranyérem, ami szinte egy fejbevágással egyenértékűen tudatosította bennem, hogy kijutottak a Nemzetire. Hú.

— Így kell ezt, Rövidhaj-chan! — kiáltott le Nishinoya Sasakinak.

— Tudod kit chanozzál, másodéveském! — felelt rögtön Sasaki, aztán megenyhülve folytatta: — Köszi.