újrakezdeni [haikyuu!!] ✓

20 .ᐟ

Szeptember 17., a lelki naptáramban piros betűvel van jelölve, egyébként meg csak egy egyszerű hétfő. Vasárnap ugyanis lejárt a sporttilalom, de mivel aznap nincs edzés, ma röpizhetek először egy hónap után. Tegnap utoljára mentem el a gyógytornászhoz egy ellenőrzésre, és hála istennek mindent rendben talált, pont ahogy jósolták. Aztán — remélhetőleg örökre — búcsút mondtam annak a rendelőnek, ahova egy kisebb megszakítással tíz hónapig jártam.

Öt harmincötkor kipattant a szemem, és nem bírtam visszaaludni (hogy is tudtam volna?), ezért össze-vissza futkorászva — mert mostmár ezt is szabad —, fél óra alatt elkészültem, majd egy könnyű reggeli után negyed hétkor már indulásra készen pattogtam a konyhában, tisztára mint Hinata.

— Jó reg... — csoszogott le anyukám egy elegáns ruhában és papucsban a lépcsőn, de megakadt a mondat közepén, és hirtelen élénkebbnek tűnt. —Hétfő van— mosolyodott el. — Mennyire szeretheted a röpit, ha hétfő reggel hétkor itt lábatlankodsz a konyhában miatta... — A szüleim nagyon jól tudják, hogy milyen sokat jelent nekem ez a sport, és szerencsére mindig támogattak benne. Őket lepte meg a legjobban, mikor nem iratkoztam be a Karasuno klubjába áprilisban; bennük még élt a hit, hogy folytatnám, ahol abba kellett hagynom, de bennem már nem. Közel sem beszéltem annyit a belső konfliktusaimról, mint amennyit kellett volna, talán ezért tartott tovább feldolgoznom a történteket. Megvolt a reggeli elmélkedés is, konstatáltam, mielőtt válaszoltam volna.

— Igen — babráltam az egyik tincsemmel. Összekötöttem a tegnap mosott hajamat, aztán egy mozdulattal kitéptem belőle a hajgumit, hogy hadd lógjon szabadon. Inkább a cipőtároló komód fiókjaival szórakoztam, ki-be tologattam őket.

— Inkább indulj el, kislányom, semmi haszna annak, ha az előszobában pörögsz — lépett le az utolsó lépcsőfokról anyukám, és a felvéve a sporttáskát a kezembe nyomta azt. Ezután a vállamnál fogva megpördített a tengelyem körül, félkézzel kinyitotta az ajtót, és kitessékelt rajta. — Szép napot, ügyes légy! — nyomott egy puszit a fejemre, és becsukta az ajtót. Nevetgélve elfogadtam, hogy ezzel igazából nekem is jót tett, és egy sóhajjal nekikezdtem a sulihoz vezető útnak.

Ne fuss, ne fuss, emlékeztettem magamat, pedig annyi felesleges energiám volt, hogy Tokióig és vissza is el tudtam volna sprintelni. Ezt teszi egy hónap semmittevés. Megszaporáztam az eleve tempós lépteimet, mikor feltűnt előttem a Karasuno fehér épülete, és a máskor utálatos emelkedő megmászása, amin a suli magasodott, fel sem tűnt. A kapuban már nem bírtam visszafogni magamat, úgy, ahogy voltam, szoknyában kezdtem vidáman rohanni a lányok terme felé. Elsüvítettem a fiúké mellett, mire egy kopasz, és egy meredező hajú fej kukucskált ki az ajtóból, de csak egy elkiáltott "sziasztok!"-ot kaptak tőlem.

— Megérkezteeeem!!! — robbantam be a nyitott ajtajú tornaterembe. Már ott volt Sasaki és Aihara, akik a hálót szerelték fel, és az érkezésemre meglepetten fordultak az ajtó felé.

— Rei! — Mikor rájöttek, ki vagyok, odaszaladtak hozzám, és (egyszerre) a nyakamba ugrottak. Természetesen elborultunk, és én estem alulra, ezért a földet éréskor — hogy Sasaki szavaival éljek — olyat nyikkantam, mint egy gumicsirke. Hát, kösz.

— Bele kell húznunk, másfél hónap múlva vannak a meccsek — csapta össze a kezeit Aihara, miután összekapartuk magunkat a földről.

Negyed órával később Miko is hajszálpontosan ugyanezt mondta, mikor egy gyors, edzés előtti megbeszélésen összegzett mindent, ami fontos.

— Mivel Rei visszatértével új kezdő feladónk van, vele most többet kell gyakorolnunk, hogy véglegesen összeszokjatok — nézett rám Miko a székéből. — Ezen kívül... Reinek vissza kell állnia, úgy általánosságban. Mit mondott az orvos, egy hónap után bármit sportolhatsz?